A vonal túlsó végén csend lett.

– Hallasz, anya?

– Hallak. Csak… nem tudom, mit feleljek.

– Mondj bármit.

– Előfordul az ilyesmi. Az emberek elveszítik a munkájukat. Nem a világ vége.

– Ennyi?

– Mit szeretnél hallani?

– Azt, hogy megértesz. Hogy nem ítélsz el. Hogy akkor is szeretsz, ha nem vagyok hibátlan.

– Réka, szeretünk. Ez természetes.

– Nekem mégsem volt az.

Az anyja hosszan hallgatott.

– Átgondolom, amit mondtál.

– Rendben.

– Boldog új évet nektek.

– Nektek is.

A beszélgetés után Réka nem érzett megkönnyebbülést. Csak ürességet, mintha valami lezárult volna benne – talán a félelem, talán egy illúzió.

Szilveszter este kettesben maradtak. Nem állítottak fát, nem készítettek ünnepi lakomát. A konyhában ültek szendvicsek és mandarinok mellett, a telefonjukat görgetve, szótlanul.

Éjfélkor Gergő felemelte a poharát.

– Mire koccintsunk?

– Arra, hogy soha többé ne legyen erkélyes történetünk.

Az orra alatt elmosolyodott.

– Ez találó volt.

– Igyekszem.

– Nem ígérem, hogy könnyen elfelejtem ezt az egészet – tette hozzá. – De megpróbálom. Szeretném, ha helyreállna köztünk minden.

– Köszönöm.

– Majd akkor köszönd, ha sikerül.

Összekoccintották a poharakat. A szomszédban kiabálás, az utcán petárdák durranása – a szokásos újévi zűrzavar.

– Tudod, mire jöttem rá? – szólalt meg Réka. – Egész életemben olyan emberek véleményétől rettegtem, akiknek valójában mindegy, mi van velem.

– A szüleidre gondolsz?

– Rájuk is. Szeretnek, persze. A maguk módján. De fontosabb nekik, hogy igazuk legyen, mint hogy mellém álljanak.

– Harmincnégy éves vagy. Talán ideje elfogadni ezt.

– Lehet. De előbb be kell fejeznem a bujkálást.

Gergő ekkor rátette a kezét az övére.

– Megoldjuk.

– Biztos?

– Nem. De együtt próbáljuk meg.

Réka megszorította az ujjait. Két felnőtt ember ültek ott, akik összevesztek egymással, csalódást okoztak a szüleiknek, és fogalmuk sem volt, mit hoz a jövő. Mégis egymás mellett maradtak. És ez számított.

Január másodikán csörgött a telefon.

– Réka – szólt az anyja szokatlanul lágy hangon –, sokat gondolkodtam.

– És mire jutottál?

– Igazad van. Apáddal nem tanultuk meg kimutatni az érzéseinket. Nálunk ez nem volt szokás. De attól még fontos vagy nekünk.

– Tudom.

– Mondd meg Gergőnek, hogy ne aggódjon. Lesz munkája – jó. Ha meg nem, akkor is túl lesztek rajta. A lényeg, hogy tartsatok össze.

Réka alig hitt a fülének.

– Anya, minden rendben?

– Persze. Új év kezdődött. Ilyenkor az ember számot vet. Na, nem zavarlak tovább.

A hívás után még percekig a kezében tartotta a telefont. Gergő kilépett a szobából.

– Ki volt?

– Anya. Azt mondta, szeret minket.

– Így, konkrétan?

– Majdnem.

– Úgy látszik, az erkélyes incidensnek is van haszna.

– Ne viccelj ezzel.

– Bocsánat. De kicsit mégis abszurd.

Réka váratlanul felnevetett. Gergő is elmosolyodott.

A seb ott maradt. De mintha lassan gyógyulni kezdett volna.