– Miben?

– Majd elmesélem.

Réka nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Arra gondolt, talán valami javításról vagy házimunkáról lehet szó; Judit az utóbbi időben többször panaszkodott gyengeségre.

Néhány nappal később azonban kezdett kirajzolódni, hogy többről van szó.

Egy este Benedek a szokásosnál jóval később ért haza. Réka már egyedül vacsorázott, amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását. A férfi a táskáját hanyagul a folyosón hagyta, cipőben maradt, és határozott léptekkel egyenesen a konyha felé indult, ahol Réka az asztalnál ült.

Leült vele szemben az asztalhoz, és néhány másodpercig csak figyelte Réka arcát.

— Van valami, amiről beszélnünk kell — szólalt meg végül higgadt hangon.

— Miről? — kérdezett vissza a nő, még mindig a villáját tartva a kezében.

— Anyu lakásáról. Emlékszel, szóba került pár hete?

Réka bólintott. Judit egy régi, egyetlen szobás panellakásban élt, amelynek minden hibáját kívülről fújta: hol a lift nem működött, hol a szomszédok voltak elviselhetetlenül zajosak, máskor a környéket találta túl zsúfoltnak.

— Arra gondolt, közelebb költözne a belvároshoz — folytatta Benedek. — És eszembe jutott valami… A te lakásod tágas, világos. Kiadhatnánk, ő pedig ideköltözhetne egy időre. Csak átmenetileg, amíg nem talál magának megfelelőt.

Réka keze megállt a levegőben.

— Várj egy pillanatot… Azt mondod, költözzön ide? Az én lakásomba?

— A miénkbe — javította ki a férfi. — Nem véglegesen. Csak addig, amíg rendeződnek a dolgai. Itt közelebb lenne hozzám, az orvosaihoz is. Nyáron pedig akár kiköltözhetnénk a nyaralóba, aztán majd meglátjuk.

— Benedek… — tette le lassan az evőeszközt Réka. — Ez az ingatlan az én tulajdonom. Még a házasságunk előtt vettem. Azért élünk itt, mert mindkettőnknek megfelel. Soha nem terveztem sem bérbe adni, sem átengedni másnak.

A férfi arca megfeszült.

— De hát az anyámról van szó. Nem idegen.

— Tudom. És segíteni is szeretnék neki, amennyire tőlem telik. De nem úgy, hogy közben lemondok a saját otthonomról.

— Megint ez az „enyém” és „tiéd”… Család vagyunk.

— Pontosan ezért kellene közösen dönteni, nem pedig kész tények elé állítani a másikat.

A vita késő estig húzódott. Benedek sorra hozta fel az érveit: Judit egészsége meggyengült, a belváros praktikusabb, a lakás kiadása pluszbevételt jelentene. Réka viszont hajthatatlan maradt: az ingatlan az ő nevén van, és nem kíván ilyen horderejű változtatásba belemenni.

Aznap éjjel szó nélkül feküdtek le, hátat fordítva egymásnak.

Másnap Réka elhatározta, hogy közvetlenül beszél Judittal. Délután hívta fel, amikor Benedek még dolgozott.

— Judit néni, jó napot! Benedek említett valamit… Tényleg költözést tervez?

— Jaj, Rékám, drágám! Persze! Megbeszéltük a fiammal! Azt mondta, ti már mindent eldöntöttetek. Olyan csodaszép a lakásod, világos, tágas! Én igazán nem lennék útban, főznék rátok, rendben tartanám a házat.

Réka arca elvörösödött.

— Elnézést… Benedek a saját nevében beszélt, vagy mindkettőnkében?

— Hát közösen, természetesen! Azt mondta, egyetértetek. Annyira megörültem, már pakolni is elkezdtem!