Benedek hangjába ingerültség vegyült.

— Már megint a papírok! Házastársak vagyunk. Minden közös.

— Nem minden. Ami a házasság előtt az enyém volt, az most is az. Ezt megbeszéltük.

A férfi legyintett.

— Ezek csak formaságok. Az számít, hogy együtt vagyunk. Anyu már itt van. Most már nem küldhetjük vissza.

Réka hosszú ideig nézett rá. Mintha egy idegen állt volna előtte: magabiztos, a saját igazában biztos ember, aki nem kíváncsi a másik érzéseire.

Szótlanul mentek vissza a nappaliba.

Judit eközben már a dobozokat bontogatta, és gondosan pakolni kezdte ki a holmiját a polcokra.

Réka dermedten állt a nappali közepén, miközben Judit gondos mozdulatokkal kipakolta a dobozokat. A polcokra sorra kerültek a virágmintás bögrék, a bekeretezett, megsárgult családi fényképek, majd a horgolt terítők, amelyeket láthatóan különös becsben tartott.

— Réka, ugye nem gond, ha ezeket ide teszem? — kérdezte a nő anélkül, hogy hátrafordult volna. — Az én lakásomban alig lehetett megmozdulni.

Réka ösztönösen bólintott. Mit mondhatott volna? Hogy vigye vissza a bőröndjeit, és menjen, amerre lát? Képtelen lett volna ilyesmire.

Az este furcsa feszültségben telt. Judit magára vállalta a vacsorát: húspogácsát sütött, krumplit főzött, közben pedig szinte megállás nélkül beszélt a régi szomszédokról, az élelmiszerárakról, a piac változásairól. Benedek mellette sürgött-forgott, tréfálkozott, figyelmes volt. Réka az asztalnál ült, arcára erőltetett mosollyal, miközben belül egyre nőtt benne a nyugtalanság.

Éjjel a hálószobában feküdtek le. Judit a vendégszobában rendezkedett be — abban a helyiségben, amely valaha Réka dolgozószobája volt, most pedig egy kinyitható ágy foglalta el a teret.

— Réka… — suttogta Benedek a sötétben. — Ne haragudj. Minden rendeződik. Anyu nem marad sokáig.

— Ezt mondtad az autó ügyében is — felelte halkan. — Aztán a nyaralóval kapcsolatban. Most meg a lakásról beszélsz így.

A férfi felé fordult.

— Mindent felnagyítasz. Csak azt szeretném, hogy mindenkinek kényelmes legyen.

— Mindenkinek? Vagy mindenkinek rajtam kívül?

Benedek nem válaszolt. Réka sokáig ébren feküdt, hallgatva a szomszéd szobából átszűrődő neszeket. Judit még mindig pakolt.

Reggel palacsintaillat töltötte be a lakást. Az anyós már teljes lendülettel sürgölődött a konyhában.

— Jó reggelt, drágám! — mosolygott Rékára. — Sütöttem palacsintát. Túrósat, ahogy szereted.

Réka udvariasan megköszönte. Benedek az asztalnál ült, telefonján híreket görgetett.

— Köszönöm, anya, nagyon finom! — dicsérte.

— Igyekszem, hiszen most már együtt élünk — mondta Judit, és Réka elé tett egy tányért. — Gondoltam, ma felmosok. Kicsit poros lett a padló.

Réka ránézett. Két napja takarított alaposan.

— Nem szükséges, Judit. Megoldom.

— Ugyan már! Ha itt lakom, természetes, hogy kiveszem a részem a házimunkából.

Réka gyomra összeszorult. Ez nem segítség volt. Inkább lassú, alig észrevehető térfoglalás.

Amikor Benedek elment dolgozni, Judit pedig bevásárolni indult, Réka leült a számítógép elé. Megnyitotta az ingatlan-nyilvántartás oldalát, és lekérte a tulajdoni lapot. A lakás továbbra is kizárólag az ő nevén szerepelt. Nem történt változás.