— Most már a pénzügyeinkben is turkálsz? — sziszegte Réka. — Nem szégyelled magad? Család vagyunk! Egy rendes nagymama örül, ha a nyarat az unokáival töltheti. Emese barátnőm anyósa például kifejezetten kéri, hogy vigyék le hozzájuk a gyerekeket vidékre.

— Akkor vigyétek Emese anyósához — felelte Ilona egyenletes hangon. — Vagy Márk édesanyjához. Miért természetes, hogy neki jár a nyugalom, nekem pedig a negyvenfokos betonlakás két örökmozgó gyerekkel? Nóra még kicsi, állandó felügyelet kell mellé. Benedek sem az a fajta, aki csendben elrajzolgat a sarokban. Hatvankét éves vagyok, Réka. Ingadozik a vérnyomásom. Ha itt összeesem egy szélütéssel, ki vállalja a felelősséget?

— Ugyan, mama, ne dramatizálj — legyintett Réka. — Nem fogsz összeesni.

— Bekapcsolod nekik a mesét, odaadod a tabletet, és elvannak — folytatta makacsul, mintha két szobanövényről beszélne, nem élő gyerekekről. — Mi ebben a nehéz? Kérlek, ne csinálj ebből ügyet. Ne tedd tönkre az egész nyarunkat. Már elmondtam a lányoknak, hogy utazunk.

A „lányok” szó élesen hasított Ilona gondolataiba. Hát erről van szó. Nem a gyerekek, nem az ő egészsége számít, hanem hogy mit szólnak majd a barátnők. Kellemetlen lenne bevallani, hogy a terv meghiúsult. A sikeres, gondtalan élet képe csorbulna. Az anyára pedig lehet nyomást gyakorolni — hiszen ő mindig engedett.

Nóra és Benedek, akik már unták a fegyelmezett ücsörgést, mocorogni kezdtek a kanapén. Benedek véletlenül meglökte a húgát, mire Nóra éles hangon felsikoltott. Márk rájuk szólt, hogy maradjanak csendben, de csak olaj volt a tűzre: a gyerekek még hangosabbak lettek. A kis lakás falai mintha összébb húzódtak volna a zsivajtól, a csomagoktól és a felgyülemlett indulatoktól.

Ilona a két unokájára nézett. Természetesen nem voltak rosszak vagy gonoszak — egyszerűen élénk, kíváncsi gyerekek, tele energiával, akiknek figyelemre és törődésre van szükségük. És ő pontosan tudta, hogy a következő mondatával végleg kijelöli a határokat.

– Induljatok készülődni – ismételte meg, és most már nyoma sem volt a hangjában korábbi engedékenységnek. – Márk, vedd fel a csomagokat.

– Anya, te ezt komolyan gondolod? – Réka hangja élesre váltott. – Most tényleg kiraksz minket? A saját unokáidat küldöd el?

– Nem az utcára, Réka – felelte Ilona higgadtan. – Hanem a saját, háromszobás lakásotokba.

Odament az ajtóhoz, és szélesre tárta.

– El kell mennem a patikába, ki kell váltanom az útra a gyógyszereimet. Utána pedig bepakolok.

Úgy tűnt, Márk érti meg elsőként, hogy itt nincs több vita. Fáradtan sóhajtott, megdörzsölte a homlokát, és szó nélkül a sporttáskáért nyúlt.

– Gyere, Réka – morogta az orra alatt. – Nem fogja meggondolni magát. Felhívjuk Beátát, talán vállalja a gyerekeket némi pénzért.

– Miféle pénzért? – fordult felé ingerülten Réka. – Pontosan be van osztva minden forintunk!

Dühében belerúgott a folyosón heverő műanyag markológépbe; a játék csattanva csúszott a falig. Aztán visszanézett az anyjára. Az arca eltorzult az indulattól.

– Tudod mit? Ha neked a fájó ízületeid fontosabbak, mint a saját unokáid, akkor ne is keress többé. Tekints úgy, mintha nem is lennénk.