Régi, jól bevált fegyver volt ez nála: a kapcsolat megszakításának fenyegetése. Korábban az efféle mondatoktól Ilona keze elzsibbadt, a térde megremegett. A legnagyobb rémület számára mindig az volt, hogy egyszer majd egyedül marad öregkorára – lánya nélkül, gyerekzsivaj nélkül, családi ünnepek nélkül.

Most azonban egy felnőtt nőt látott maga előtt, aki sértett kamaszként állt ott, és még mindig azt várta, hogy a világ igazodjon hozzá. A félelem helyét különös, mély kimerültség váltotta fel benne.

– Rendben, Réka – mondta csendesen, mégis kristálytisztán. – Legyen úgy, ahogy szeretnéd.

A lánya egy pillanatra megdermedt. Nyilván nem erre számított: sírásra, könyörgésre, mentegetőzésre készült. Arra, hogy az anyja utána kap, visszavonja az utazást, és marad a gyerekekkel. De Ilona egyenes háttal állt a nyitott ajtóban, nyugodtan és rendíthetetlenül.

Réka hirtelen megragadta Nóra csuklóját; a kislány vékony hangon felszisszent. Benedeket vállon terelve indította kifelé. Márk lesütött szemmel vitte ki a táskákat a lépcsőházba.

– Ide többet nem jövök! – vetette oda Réka búcsúzóul.

Lift helyett demonstratívan a lépcsőt választotta, sarkai hangosan kopogtak lefelé menet. A gyerekek sietve tipegtek utána, Márk pedig zihálva követte őket a csomagokkal.

Ilona becsukta az ajtót, és kétszer ráfordította a kulcsot.

A lakást hirtelen olyan csend töltötte be, hogy szinte zúgott tőle a füle. A levegőben még ott lebegett Réka édeskés parfümjének illata. A padlón Benedek sáros cipőnyomai rajzolódtak ki, a kanapén pedig árván hevert Nóra ottfelejtett plüssmackója.

Ilona a konyhába ment, leült a sámlira, és tenyerébe temette az arcát. A szíve a torkában dobogott, ujjai remegtek. A régi, évtizedek alatt belé ivódott bűntudat máris próbált felszínre törni.

„Hogy tehettem ezt? Mégiscsak a lányom. Az unokáim. Talán hallgatnom kellett volna. Kibírom valahogy. Visszamondom az utat, itthon maradok, szedem a gyógyszert, majd megoldom. Mi lesz most velük?”

Ám szinte azonnal megszólalt benne egy másik hang is – józan, tárgyilagos.

Megoldják.

Fogadnak bébiszittert. Megkérik Márk édesanyját. Vagy ha muszáj, lemondják a Kárpátokba tervezett pihenést, és együtt töltik a szabadságot a gyerekeikkel. Nem dől össze a világ attól, hogy a nagymama egyszer saját magát választotta.

Ha viszont újra beadta volna a derekát, végképp feladta volna önmagát. Kényelmes bútordarabbá válik az ember: előveszik, amikor szükség van rá, használják hálátlanul, aztán félretolják a sarokba a következő alkalomig.

Ilona felállt, töltött egy pohár vizet, apró kortyokban megitta. Tekintete az asztalon fekvő irattartóra esett. Beutaló. Vonatjegyek. Orvosi papírok.

Elmosolyodott. Előbb csak alig észrevehetően, majd egyre nyíltabban.

Elképzelte, ahogy Zell am See parkjában lassan sétál a fák között, friss reggeli levegőt szív, ásványvizet kortyol egy karcsú pohárból, és nyugodtan üldögél egy padon, anélkül hogy bárki sürgetné vagy követelőzne. Nem lesznek hatalmas fazekak, tele étellel egy egész hadsereg számára. Nem hevernek játékok minden szobában. Nem kell éjszakáznia lázmérővel a kezében, miközben a szülők valahol vendégségben vagy céges rendezvényen mulatnak.