Csak csönd. Gyógykezelések. Alvás. Séták. És az idő, amely végre az övé.

Hosszú évek óta először.

Az indulásig hátralévő napok gyorsan elrepültek. Réka nem jelentkezett, és Ilona sem kereste. Összekészített egy könnyű, gurulós bőröndöt.

Vett magának egy új, lenge nyári ruhát is, meg egy széles karimájú szalmakalapot, amelyet sokáig forgatott a tükör előtt, mielőtt végül mosolyogva a pénztárhoz vitte.

Az utazás előtti estén felhívta Hajnalka nénit. A rokon végighallgatta, majd habozás nélkül reagált.

– Jól tetted, Ilonkám – mondta élénken. – Ideje volt határt húzni. A mai fiatalok ügyesek: gyereket vállalnak, aztán észrevétlenül a nagyszülőkre tolnának mindent…

…hogy a nagyszülőkre sózzák az egészet. Te most pihenj, gyógyulj, szedd össze magad. Aztán gyere el hozzám. Már érik a málna, főzünk belőle lekvárt, kiülünk a verandára, és beszélgetünk, amíg ránk nem sötétedik.

A vonat egyenletes zakatolása lassan elringatta Ilona gondolatait. A sínek ritmusa mintha kimosta volna belőle az elmúlt hetek feszültségét, a kimondott és ki nem mondott sértéseket, a város fullasztó zaját. Az ablak mögött állomások, szántóföldek és ligetek suhantak el, ő pedig hosszú idő után először nem azért utazott, hogy valaki kérését teljesítse, hanem azért, mert ő maga így döntött.

Zell am See lágy, tiszta levegővel fogadta. Egészen más volt, mint az otthoni: hűvös és áttetsző, tele fenyőillatú frissességgel, napmeleg fű és virágágyások enyhe aromájával. Ugyanez az érzés lengte körül fiatalkorában a nyarakat, amikor még úgy hitte, előtte az élet, és számtalan út vár rá.

A szanatórium egy impozáns, régi épületben működött, magas oszlopokkal és széles lépcsősorral. A recepción nyugodtan, kedvesen tájékoztatták, minden kezelés időpontja előre be volt osztva. Nem volt kapkodás, sem türelmetlenség. Ilona hamar belerázódott az új napirendbe. Délelőttönként iszappakolásra és masszázsra járt, délután komótosan sétált a parkban, hol emelkedőn, hol lejtőn, este pedig kedve szerint választott: meghallgatott egy koncertet, leült beszélgetni a hallban más vendégekkel, vagy kiült az erkélyre egy könyvvel, és a hegyek sötét körvonalait figyelte.

A térdei, amelyek az elmúlt két évben szinte állandóan sajogtak, néhány nap elteltével érezhetően kevésbé fájtak. Az első hét végére észrevette, hogy biztosabban lépked, és nem keresi görcsösen a következő padot. Arca kipirult, tartása kiegyenesedett, tekintetében pedig megjelent egy csendes, szilárd nyugalom – olyasmi, amit régóta nem látott önmagában.

Az étkezőben egy Pécsről érkezett, művelt, finom modorú asszony került az asztalához. Élénken érdeklődött minden iránt, és hamar megtalálták a közös hangot. Ebéd után gyakran együtt sétáltak, könyvekről beszélgettek, régi színházi élményeket idéztek fel, sőt néha vitába is bonyolódtak egy-egy klasszikus film kapcsán. A legmeglepőbb mégis az volt, hogy senki sem rángatta Ilonát percenként. Nem kellett azonnal kompótot főznie, eltűnt zoknikat keresgélnie, gyerekpólót vasalnia vagy „csak pár órára” felügyelnie az unokákat.