A tizedik napon, amikor egy parkbéli padon ülve a fák ágai között szaladgáló, szinte szelíd mókusokat nézte, megrezzent a táskájában a telefon. A kijelzőn Réka neve villogott.

Ilona nem utasította el a hívást, de hagyta párszor kicsengeni. Mély levegőt vett, mintha saját belső egyensúlyát ellenőrizné, majd felvette.

– Halló.

– Szia, anya – szólt bele Réka, szokatlanul halk hangon. Nem csengett benne a korábbi él, sem a sértett követelőzés.

– Szervusz, Réka.

– Hogy vagy? Javultak a térdeid? Használnak a kezelések?

Ilona meglepődött. A lánya rendszerint kéréssel vagy panasszal kezdte a beszélgetést.

– Sokkal jobban érzem magam. Jó a terápia, és a levegő csodás. Nálatok minden rendben? Benedek és Nóra egészségesek?

A vonal túlsó végén sóhaj hallatszott.

– Úgy-ahogy. Most Márk édesanyja vigyáz rájuk. Kivett egy hónap fizetés nélküli szabadságot. Bár folyton zsörtölődik, hogy a nyakába ültünk. A Kárpátokba végül nem mentünk el. Az augusztusi bébiszitterre kellett félretennünk a pénzt, mert a mama közölte, hogy tovább nem bírja.

Ilona minden káröröm nélkül hallgatta. Nem vágyott diadalra. Inkább egy halk, mély bizonyosság töltötte el: a világ nem omlott össze attól, hogy ő elutazott. A felnőtt gyerekek egyszerűen szembesültek saját döntéseik következményeivel.

– Ilyen előfordul – felelte egyenletes hangon, megigazítva a szalmakalapját. – Legközelebb talán előbb átgondoljátok és megbeszélitek a dolgokat, nem pedig kész helyzet elé állítotok másokat.

Réka elhallgatott, majd váratlanul megszólalt:

– Anya… bocsáss meg. Tényleg. Akkor túl sokat mondtam. Ideges voltam az utazás miatt, Márk csak hajtogatta a magáét, és rajtad vezettem le.

– Nem haragszom – válaszolta Ilona nyugodtan. – De fontos, hogy megértsd: szeretlek benneteket. Téged is, Benedeket is, Nórát is. Mégis, az én életem nem csupán abból áll, hogy a ti családotokat szolgáljam. Felneveltelek, taníttattalak, segítettem, ameddig tudtam. Most ti vagytok a szülők. Segíteni fogok, ha szükség van rá, de a felelősséget nem veszem át helyettetek.

Csend következett. Ilona felkészült egy sértett válaszra, de az nem érkezett.

– Értem, anya – mondta végül Réka halkan. – Ma Nórát macijelmezbe öltöztettük, és a te plüssmedvédet emlegette. Minden nap kérdezi, mikor jössz haza. Ha lejár a beutalód, gyere, és mi átmegyünk hozzád. Viszünk tortát is.

Ilona elmosolyodott.

– A torta jól hangzik. De Zell am See után még elmegyek Hajnalka nénihez, ugye emlékszel? Úgyhogy csak augusztus vége felé, iskola előtt leszek otthon. Akkor találkozunk.

Békésen búcsúztak el, szemrehányás és éles szó nélkül. Ilona visszatette a telefont a táskájába, hátradőlt a padon, és arcát a meleg napfény felé fordította.

A lombok között átfutó szél a hegyek felől hozott hűvös fuvallatot. Még egy hét kezelés várt rá, hosszú séták a parkban, esti zene, majd az út Hajnalka nénihez – málnaillat, rotyogó lekvár, elnyúló beszélgetések a verandán. És mindenekelőtt ott volt az érzés, amelyről majdnem megfeledkezett: a szabadság, hogy végre a saját élete szerint éljen, nem pedig mások elvárásai mentén.