Úgy döntött, váratlanul toppan be Szentendrén, és felkészületlenül éri Gergőt. Csak így tudhatja meg, mi az igazság. Ha most felvenné a telefont, a háttérzajból – a motor zúgásából, az utasok beszélgetéséből – vagy akár a hanghordozásából is sejthetné, mire készül. És akkor oda lenne a meglepetés ereje.

Amikor ideges volt, Eszter hangja mindig megváltozott. Olyankor mintha nem is a saját torkából szólna, hanem egy idegen asszony beszélne helyette.

– Mondja csak, kihez utazik? Nem rémlik, hogy láttam volna errefelé – fordult hozzá hirtelen a mellette ülő, csontos arcú, apró termetű idős nő.

Az öregasszony az út nagy részét átaludta. Szatyrai és csomagjai gondosan betuszkolva hevertek az ülés alatt és Eszter lábánál. Most, hogy kipihente a városi boltok és zsibongó piacok fáradalmait, felébredt, és hosszasan szemlélte útitársát, mielőtt megszólította.

– Látogatóba megyek – felelte Eszter röviden, abban bízva, hogy ennyi elég lesz, és a beszélgetés itt véget ér.

– Látogatóba? És kihez, ha szabad kérdeznem? – élénkült fel a néni, látható örömmel, hogy az út hátralévő részét társalgással töltheti.

– Tulajdonképpen… mondhatni senkihez – csúszott ki Eszter száján kissé hűvösen.

– Hogyhogy senkihez? – hökkent meg az asszony. – Csak nem a temetőbe készül, lelkem?

– Nem, dehogy. A férjem szüleinek házához megyek. Az apósom és az anyósom már rég nincsenek köztünk, de a ház még áll.

– És hogy hívják a férjét, kedvesem?

– Gergő. Demidov Gergő.

– Melyik Demidov? Várjon csak… Csak nem Benedek fia? Benedeké és Emeséé? – csillant fel az emlékezés öröme a szemében.

– De igen. Ők voltak a férjem szülei. Nyugodjanak békében – mondta Eszter, meglepetten, hogy az asszony ilyen pontosan tudja.

– Derék emberek voltak, az biztos – vetett keresztet az öregasszony. – Ilona vagyok. És maga?

– Eszter. Örülök. A férjemhez utazom. Úgy döntött, megtartja a szülői házat, nem adja el. Most ott lakik.

– Jól tette! – bólintott Ilona határozottan. – Eladni bármit el lehet. De hová tér vissza az ember, ha meg akarja érinteni a gyökereit? Hol emlékezik a szüleire, akik életet adtak neki? Ha minden köteléket elvág, nem marad semmi.

Egy pillanatra elhallgatott, és Eszter fellélegzett, azt hitte, végre csend lesz. De tévedett.

– Tudja-e, milyen legény volt ám a maga Gergője? – hajolt közelebb Ilona. – Sudár, szemrevaló. Hű, volt is körülötte egy történet… Csak nem mesélte?

Eszter gyomra összeszorult. A féltékenység, amelyet már indulás óta próbált elfojtani, újra felkúszott benne.

– Hallgatom – mondta kimérten.

– Nagyon odavolt érte a faluban egy szépség. Kinga. Nem említette?

– Nem, erről még nem beszélt – préselte ki magából Eszter, mosolyt erőltetve.

– Pedig együtt nőttek fel, az iskolában kezdődött. Még az esküvőt is tervezgették. Aztán… – Ilona sejtelmesen elhallgatott.

– Aztán mi történt? – kérdezte Eszter türelmetlenül.

– Ugyan, lelkem, csak nem féltékeny? – fürkészte az arcát az öregasszony. – Felesleges volna. Nálunk mindig tisztességes emberek éltek, és a maga Gergője is ilyen. Azért maradt el az esküvő, mert Kinga belekeveredett egy városi sofőrrel, aki az aratás idején járt ki hozzánk dolgozni. Mindez akkor történt, amikor Gergő épp a városban próbált felvételt nyerni az egyetemre.