— Ilyen tempó mellett sosem lesz meg! – vágta rá Márk. – Főleg, ha továbbra is boldog-boldogtalant idehordasz, és azt csinálnak, amit akarnak!

— Ne csináld ezt, kérlek! Tudod jól, hogy a gyerek téma nekem fájdalmas pont…

— Vagy talán veled van baj? – sziszegte a férfi. – Amint meglátsz egy gyereket, mintha kikapcsolna az eszed.

Eszter arca elsápadt.

— Hogy mondhatsz ilyet? A férjem vagy! Miért kell ennyire kegyetlennek lenned velem, amikor pontosan tudod, mennyire fáj ez a kérdés? És miért támadsz engem, amikor talán egészen máshol kellene keresnünk a választ?

— Miért okozol nekem ekkora fájdalmat? — tört ki belőle kétségbeesetten. — Nem az én hibám, hogy nem tudok gyereket szülni! Ha már ez nem adatik meg, legalább engedd, hogy mások gyerekeiről gondoskodhassak!

— Persze… félmillió forintokat elszórni, mintha csak aprópénz lenne! — vágott vissza Márk gúnyosan.

A sors iróniája néha már-már kegyetlenségbe hajlik. Eszter már kisiskolásként sem arról ábrándozott, hogy egyszer majd orvos, ügyvéd vagy valami különleges szakma képviselője lesz. Az ő egyetlen, mindent felülíró vágya az volt, hogy édesanya lehessen. Ez az álom végigkísérte egész életén, mint egy soha ki nem hunyó láng, amely minden döntését irányította.

Diplomát szerzett, elhelyezkedett, és a munkahelyén is szépen haladt előre. Szakmailag megbecsülték, lépésről lépésre kapaszkodott feljebb a ranglétrán. Mégsem ez adott értelmet a mindennapjainak. Ő társat keresett, olyan férfit, akivel valódi, szeretettel teli családot teremthet. Természetesen gyerekekkel.

Márkot huszonöt évesen ismerte meg. Nem volt már naiv kislány, de még bőven fiatal ahhoz, hogy reményekkel telve tekintsen a jövőbe. Márk is családra vágyott, csak addig valahogy nem találta meg azt, akivel ez működhetett volna. Amikor találkoztak, úgy tűnt, minden a helyére kerül. Mintha a kirakós darabjai végre összeillenének, és hamarosan felragyoghatna a közös boldogság.

Az élet azonban nem mesekönyv szerint alakul.

— Teherbe esni talán sikerülhet — magyarázta az orvos komoran —, de kihordani a babát sajnos nem tudná. Akkor sem, ha végig kórházi megfigyelés alatt állna.

— Doktor úr, és ha kezelést kapnék? — kérdezte Eszter, miközben könnyeit törölgette.

— Hormonkezelés jöhet szóba.

— Bármit vállalok! — felelte azonnal. — A férjem is mellettem áll.

— Tudnia kell, hogy a hormonok komoly mellékhatásokat okozhatnak.

— Ha ez az ára annak, hogy anya lehessek, akkor elfogadom.

A kezelések hónapokon át követték egymást. Terápiás szakasz, próbálkozás, majd pihenőidő, és újra elölről. Az ötödik kör után mindketten kimerültek.

— Nem bírom tovább — zokogta Eszter Márk vállára borulva. — Teljesen felőröl ez az egész.

— Talán módosítani kellene a terápián — vetette fel óvatosan a férfi.

— Már nem a gyógyszerektől félek. A reménykedés és a csalódás váltakozása pusztít el.

— Szeretlek — ölelte magához Márk. — Ha te el tudod fogadni, akkor én is. Élhetünk egymásnak, kettesben.

— Talán ez lesz a legjobb — suttogta Eszter beletörődve.

Úgy döntöttek, lezárják magukban a témát. Mélyre temetik a fájdalmat, mintha nem is létezne. Tovább lépnek, és megpróbálják élvezni az életet.