Egy este, amikor Márk hazaért a munkából, idegen kisfiút talált a konyhában.

– Ő kicsoda? – kérdezte meglepetten.

– A szomszédék fia – magyarázta Eszter kissé hadarva. – Elhagyta a kulcsát, és a lépcsőházban várta az anyukáját. Gondoltam, addig legyen nálunk, amíg Réka haza nem ér.

– Most már az utcáról is begyűjtöd a gyerekeket? – mosolygott Márk.

– Ne viccelj! – korholta Eszter. – Egy gyerekről van szó, segítségre szorult.

– Rendben, segíts csak, te jószívű – mondta, adott egy puszit a felesége arcára, és bement a szobába.

Egy héttel később már ketten ültek a konyhában.

– Ők Lilla gyerekei a második emeletről – magyarázta Eszter.

– Ők is elhagyták a kulcsot? – kérdezte Márk félmosollyal.

– Nem, becsapódott mögöttük az ajtó. A macska után szaladtak ki.

Aztán még hozzátette:
– Egyébként leszednéd a macskát a szekrény tetejéről? Nem érjük el. És a függönykarnist is vissza kellene tenni, mert azon mászott fel…

– A karnis legalább nem tudott elszaladni – morogta Márk, miközben a szerszámokért indult.

Ettől kezdve szinte rendszeressé vált, hogy idegen gyerekek bukkantak fel a lakásukban. Mindegyiküknek megvolt a maga története: elveszett kulcs, szigorú apa, túlórázó anya, egy eltört váza miatt fenyegető nagymama – vagy egyszerűen csak zuhogott az eső.

Márkban egyre inkább az a gyanú ébredt, hogy a környékbeli gyerekek tudatosan Esztert lesik, hogy bejuthassanak hozzájuk. Nem véletlenül.

Eszter mindenkit megkínált étellel, itallal, engedte őket számítógépezni, és szinte semmiben nem szabott határt. Távozáskor cukorkát csomagolt nekik, sőt néha még néhány száz forintot is a kezükbe nyomott, ha panaszkodtak, hogy otthon nincs pénz.

A gyerekek pedig kihasználták a helyzetet: tombolva, felszabadultan viselkedtek a „jó tündér” lakásában.

Márk három alkalommal cseréltetett ablaküveget. A szekrény tükrét harmadszorra már nem is pótolta – egyszerűbbnek látta, ha üresen marad a helye. A lakás lassan egy játszótérre kezdett hasonlítani, és ő egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést, meddig tartható fenn ez így.

A helyzet azonban nem állt meg itt. A számítógépet Márk szinte heti rendszerességgel cipelte szervizbe, mert hol lefagyott, hol valamilyen rejtélyes vírus bénította meg. Úgy tűnt, a gép minden egyes alkalommal „összeszed” valamit, amikor a gyerekek használják. A falra szerelt televízió sem élte túl sokáig: egy eltévedt labda betörte a képernyőt. A javítás ára vetekedett volna egy új készülék árával, így végül kénytelenek voltak másikat venni.

A pénz szinte észrevétlenül, mégis megállíthatatlanul folyt ki a kezük közül.

– Eszter, ennek most már véget kell vetni! – mondta Márk kemény hangon. – Ha idehívod őket, akkor legalább figyelj rájuk! Szétverik a lakást, te pedig csak mosolyogsz rajta!

– Márk, hát gyerekek… – próbált védekezni Eszter.

– Érteném, ha a mieink lennének! Vagy legalább a rokonaid! – csattant fel a férfi. – De ők teljesen idegenek! Az ablakcsere még hagyján, a tükör is bosszantó volt, de lenyeltem. Na de a tévé? Az már komoly összeg!

– Csak túlpörögtek egy kicsit…