„Elkalandoztunk – figyelmeztette magát Réka. – Nem a kávé miatt jöttem. Nincs idő mellébeszélni.”

– Hagyjuk a kávét, Benedek – mondta végül. – Nem ezért állította be.

– Hanem miért? – kérdezett vissza a férfi értetlenül.

„Most dől el minden” – dobbant nagyot Réka szíve. „El kell hinnie, hogy még mindig szeretem. Azt kell akarnia, hogy újra a felesége legyek.”

Nagy, könnyel teli szemekkel nézett rá.

– Benedek… szerinted van még esélyünk arra, hogy újra boldogok legyünk? – kérdezte halkan.

Benedek elmosolyodott, mintha a kérdés a világ legtermészetesebb dolga volna.

– Hát persze, hogy lehetünk még boldogok, Réka – felelte határozottan. – Fiatalok vagyunk, egészségesek, tele tervekkel. Ráadásul nézz csak magadra… gyönyörű vagy. Mi akadálya lehetne?

„Istenem, mennyire egyenes vonalban gondolkodik” – futott át Réka fején bosszúsan. – „Én a közös boldogságról beszélek, ő meg felsorolja az életkorunkat meg a külsőmet. Nem véletlenül léptem ki ebből a házasságból annak idején.”

Két teljes évet húzott le mellette. Ma már maga sem értette, hogyan volt rá képes. Ha a körülmények nem kényszerítik, most sem állna itt előtte. Igaz, még most sem jutott el odáig, hogy valóban visszatérjen hozzá – ez még csak a kezdet volt. Ezen még dolgoznia kell, türelmesen, lépésről lépésre. Csakhogy Benedekkel beszélni mindig kimerítő volt. Mindent szó szerint értett, minden árnyalat nélkül.

– Nem egészen erre gondoltam – szólalt meg végül. – Meg tudnál nekem bocsátani? Mindazért, amit tettem veled?

– Hogyne tudnék! – vágta rá meglepő lelkesedéssel. – Már rég túl vagyok rajta. Tulajdonképpen már a válásunkkor megbocsátottam. Miért kérdezed ezt?

Réka lesütötte a szemét.

– Az elmúlt két év… nehéz volt számomra – mondta halkan. – Sok mindent elveszítettem, és ebben csak magamat hibáztathatom. De legalább megtanultam, mi az igazán fontos. Rájöttem, hogy nálad értékesebb ember nincs az életemben. Szeretlek, Benedek. Azt akarom, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz.

– Úgy érted, legyünk jó barátok? – kérdezte felcsillanó szemmel a férfi.

„Ég és föld, amit mondok, és amit ő hall” – fortyogott magában Réka. – „Barátok? Miféle barátok? Férjnek sem volt az igazi…”

– Nem pusztán barátságra gondolok – pontosított türelmét erőltetve. – Arra, hogy kezdjük újra. Te és én.

– Te meg én? – ismételte értetlenül.

– Mint házaspár – mondta ki egyenesen. – Szeretlek. Veled akarok élni, minél több időt melletted tölteni. Hallani a hangodat, látni téged minden egyes nap.

„Ha rajtam múlna, egy percig sem nézném” – suhant át rajta a gondolat. – „De ha újra összeházasodunk, hamar találok majd okot egy kiadós veszekedésre.”

Benedek arca azonban elkomorult.

– Nem is tudom, mit feleljek erre, Réka. Van valaki az életemben. Eljegyeztem egy nagyon rendes nőt. Eszternek hívják.

Réka egy pillanatra megmerevedett, de gyorsan összeszedte magát.

– Értem – bólintott higgadtan. – Nem haragszom. Csak magamra. De biztos vagyok benne, hogy nem ismer téged úgy, mint én. Nem fog úgy szeretni, ahogyan én tudnálak. Talán… talán inkább a pénzed vonzza.