Az anyós lendületesen toppant be a lakásba, mintha forgószél sodorta volna. Gyors puszit nyomott Lilla arcára, a kezébe nyomott egy teli bevásárlószatyrot, aztán kézmosás után már sietett is a hálószoba felé, ahol „a beteg” feküdt. Hamarosan panaszos férfihang és együtt érző, csitító női szólamok szűrődtek ki.

Lilla közben összeszorított foggal pakolta ki a szatyrot. Elrendezte az élelmiszereket, letörölte az asztalt, lekaparta a kávéfőző körül odakozmált maradékot. A gyomra üresen korgott, szinte émelygett az éhségtől. Letört egy darabot a frissen vett bagettből, és nagyot harapott.

Természetesen épp ebben a pillanatban lépett be az anyósa.

– Lillácskám, te száraz kenyéren élsz, és a fiamnak sem főzöl rendesen. Hát nem látod, milyen gyenge? Készíthetnél neki valami táplálót. Például egy jó csirkehúslevest, petrezselyemmel, répával.

Odament a mosogatóhoz, amely tele volt edénnyel.

– Drágám, ez így nincs rendjén. Hogy lehet így hagyni a konyhát?

– Most értem haza a munkából… még nem volt időm – próbálta Lilla lenyelni a falatot és a mentegetőzést egyszerre.

Az anyós hangja mézesen csengett, de a szavai élesek voltak.

– A munka nem kifogás. Reggel elindulás előtt rendet kell hagyni.

– Reggel minden tiszta volt – felelte Lilla halkan.

Az asszony elmosolyodott. A mosoly udvariasnak tűnt, mégis kellemetlen hidegség áradt belőle.

– Előbb tedd rendbe itt a dolgokat, aztán főzd meg a mellből a levest. Láttad, vettem szép darabot. Az egészet tedd fel főni, ne spórolj. Márknak erőre van szüksége.

Lilla hallgatta a további utasításokat, de egyszer csak furcsa zúgást érzett a fülében. A lábai meginogtak, a látása elhomályosult, mintha sötét függönyt húztak volna a szeme elé.

…

– Anya, hívd a mentőket! Mire vársz? – Márk hangja remegett. – Meghal!

– Nyugalom, Márk! – csattant fel az anyja. – Senki sem hal meg. Egyszerű ájulás. Kicsit érzékeny a mi kis menyünk.

Erős ammóniaszag csapta meg Lilla orrát. Összerezzent, de a fejét megmozdítani is fájdalmas volt.

– Csak lassan, ne kapkodd – hallotta közelről az anyós hangját. – Valószínűleg enyhe agyrázkódás. Óvatosan felülünk… így, szépen.

– Kicsim, jobban vagy? Úgy megijesztettél! – hajolt fölé Márk.

Lilla nehezen ült fel a padlóról, a szeme előtt apró szürke pontok ugráltak, a feje lüktetett.

– Vidd be az ágyba – utasította az anyós. – Majd én itt rendet rakok. Szerencse, hogy itthon történt.

Márk átkarolta, és a hálóba kísérte. Lilla szinte beesett az ágyra, magára húzta a kedvenc takaróját – azt, amit most a férje hozott oda neki. A teste még mindig remegett. Az émelygés enyhült, de a fülzúgás nem szűnt meg. Félálomba merült, miközben a nappaliból beszűrődött a beszélgetés.

– Nem tetszik nekem a színe – mondta az anyós. – Nagyon sápadt, karikás a szeme. Rendesen esztek ti egyáltalán?

– Persze, hogy eszünk. Nézz be a hűtőbe, tele van – védekezett Márk.

– Az ájulás nem normális dolog. És a te fejed? Fáj még?

– Nem igazán… talán már nem.

– Rendben. De Lillát erősíteni kell. Kimerült, teljesen le van gyengülve.

A hangok lassan összefolytak, Lilla nem figyelt tovább.