— Eszter? Hát te… te itt vagy?

A lány felnevetett, a hangja ugyanúgy csengett, mint régen.

— Hol máshol lennék? Az egyetem után hazajöttem. A gazdaságban dolgozom, az állatok mellett.

Ildikó figyelmesen szemlélte őket. Ugyanaz a kissé zavart, mégis ragyogó mosoly mindkettőjük arcán. Lopva egymásra pillantottak, mint két kamasz egy iskolai szünetben.

— Emlékeztek, amikor tizedikben előadtátok a Rómeó és Júliát? — jegyezte meg váratlanul.

Eszter arca elpirult, tekintete a földre siklott.

— Jaj, Ildikó néni, ne is mondja! Olyan ügyetlen voltam akkor…

— De őszinte — mondta halkan Gergő. A hangjában volt valami meleg és komoly, amitől Eszter felkapta a fejét. A szemében meglepetés csillant, és valami óvatos remény.

— Sokáig maradsz? — kérdezte tétován.

— Végleg — felelte egyszerűen.

Gergő szobája szinte érintetlenül várta az elmúlt évek után. Ildikó mindent megőrzött: a plafonig érő könyvespolcokat, a kopott íróasztalt, a falra tűzött, kifakult posztereket. Csak a port törölte rendszeresen, és időnként friss ágyneműt húzott, mintha biztos lett volna benne, hogy egyszer még szükség lesz rá.

A fiú napközben a pajtában dolgozott. Fűrészelt, gyalult, kalapált — mindig akadt valami javítanivaló. Esténként fenyőillat és fűrészpor lengte körül, amikor belépett a konyhába. Csendben vacsorázott, aztán visszavonult a szobájába.

Ildikó nem faggatta. Tudta, hogy majd akkor szólal meg, amikor készen áll rá.

Végül egy vasárnapi uzsonna közben törte meg a hallgatást.

— Anya, gondolkodtam… Talán elhelyezkedhetnék a gazdaságban. Szerelőként vagy bármi másként. Nem akarok tétlenül ülni.

— Ez nagyszerű ötlet! — derült fel Ildikó arca. — Beszélj Eszterrel, ő mindenkit ismer ott.

Gergő csak megvonta a vállát. Másnap azonban Ildikó már a kapuból látta, ahogy a telepről jön kifelé munkaruhában, olajfoltos arccal.

Mellette Eszter lépdelt, hófehér köpenyében, ahogy mindig.

— Még most sem hiszem el, hogy tényleg hazajöttél — hallatszott a lány hangja. — Emlékszel, mennyi tervünk volt érettségi után?

Gergő halkan válaszolt, szavai elvesztek a távolságban. Eszter felkacagott.

— Én sosem vágytam el innen. Tudtam, hogy itt a helyem.

Lassan haladtak az úton, válluk időnként összeért. A lépteik ráérősek voltak, beszélgetésük halk, mégis bensőséges. Ildikó szívét különös melegség járta át, némi fájdalommal vegyítve.

Aznap este a fiát az ablaknál találta. Gergő a sötétséget nézte, gondolataiba merülve.

— Tudod, anya — szólalt meg hirtelen, anélkül hogy megfordult volna —, Eszter egyáltalán nem változott az évek alatt… ugyanaz a mosolya, ugyanaz a nevetése. És a szeme… arra is emlékszem.

— …semmit sem változott — folytatta halkan. — Ugyanaz a mosolya, ugyanazok a gödröcskék az arcán. És a szeme… Emlékszel, milyen a szeme?

— Emlékszem — felelte Ildikó csendesen. — Olyan, mint a nefelejcs.

— Pontosan. — Gergő elhallgatott egy pillanatra. — Én meg… a semmit kergettem. Azt hittem, a városban pezseg az élet, ott vár rám valami nagyobb, izgalmasabb. Közben meg az igazi itt volt. Mindig is itt.

Ekkor az anyja felé fordult. Ildikó szinte megdöbbent: a fia tekintete egészen más lett. Élénk, tiszta, tele fénnyel. Mintha valaki hosszú álomból ébredt volna fel benne, és most először nézne igazán körül.