Egy hét múlva Gergő nem ment haza éjszakára. Ildikó virradatig a konyhában ült, az asztalnál, és az ablakon túli sötétséget figyelte. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak hallgatta az éjszaka neszeit, és várta a kapu csikordulását.

Reggel aztán meglátta őket. Kéz a kézben sétáltak végig az utcán. Eszter szempilláira ráolvadt a hó, Gergő pedig időről időre lehajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A lány arca kipirult a hidegtől és a nevetéstől.

— Anya — mondta este Gergő, amikor már otthon volt —, most értettem meg igazán. Ezek alatt az évek alatt végig ő volt az. Eszter. Az egyetlen. Az igazi. Én meg vakon botorkáltam.

Megállt, és az orrnyergét dörzsölte, ahogy mindig, ha zavarban volt.

— Tudod, egyetlen egyszer sem kérdezte, miért jöttem vissza. Nem faggatott Rékáról, sem arról, ami köztünk történt. Csak néz a nefelejcsszín szemével… és bízik bennem. Érted?

— Értem, fiam — mosolyodott el Ildikó. — Hogyne érteném.

Abban az évben korán beköszöntött a tavasz. A patakok csilingelve indultak meg, a fákon rügyek pattantak, a madarak hangja betöltötte a kertet. Március közepén Gergő határozottan bejelentette:

— Összeházasodunk Eszterrel. Csendesen, minden felhajtás nélkül. Csak a legközelebbi család.

Ildikó a hivatal lépcsőjén állva nézte őket. Mindketten kissé feszélyezettek voltak, mégis sugárzott róluk a boldogság. Eszter egyszerű fehér ruhát viselt, a hajába orgonaágat tűzött. Gergő új öltönyt húzott, ünnepélyesebbnek látszott, mint valaha.

Estére már pakolták a holmijukat az autóba. A ház, ahová költöztek, a falu szélén állt: apró, de masszív épület. Gergő saját kezével újította fel, minden deszkát, minden szöget ő illesztett a helyére.

— Gyere majd gyakran, jó? — mondta az anyjának. — Ne maradj egyedül.

— Ugyan már — legyintett Ildikó. — Ott az iskola, a gyerekek, elfoglalnak engem. És ti sincsenek messze.

Ahogy az autó lassan eltűnt a kanyarban, Ildikó arra gondolt, milyen különös rend szerint alakul az élet. Néha hosszú kerülőutakra visz bennünket, megforgat, próbára tesz, aztán egyszer csak visszaterel ahhoz, ami mindig is a miénk volt — csak nem vettük észre.

A nyitott ablakon át kiszűrődött Eszter csengő nevetése és Gergő mélyebb hangja. Ildikó elmosolyodott, majd bement a házba, hogy feltegye a vizet teának.

Hosszú, enyhe tavaszi este ígérkezett, és még azon is el kellett gondolkodnia, honnan szerezzen palántákat az ifjú pár új előkertjébe.