A sütemény még ki sem hűlt, amikor a szegény nagymamának húsz percen át kellett az ajtó előtt várakoznia. Odabent Réka éppen a padlót mosta újra, mert Erzsébet árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.

– Nem illik vendégeket piszkos padlóra beengedni – jegyezte meg élesen. – Reggel nem dolgoztál alaposan. És különben is, egyesek ne járkáljanak ide hívatlanul.

– Emese mama nem idegen számomra, ő a legközelebbi hozzátartozóm – próbált halkan tiltakozni Réka, de válaszul csak egy összeráncolt homlokot kapott.

Amikor végre az asztalra került a pite, Erzsébet jelentőségteljesen fordult Márkhoz:

– Én a helyedben nem ennék belőle, fiam. Ki tudja, milyen tisztaság uralkodik náluk. Még a végén összeszedsz valami fertőzést.

Emese néni döbbenten állt, Réka pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Lesütötte a szemét, arcát elöntötte a pír, és a könnyei már ott csillogtak a pillái alatt. Márk hosszasan az anyjára nézett, majd szó nélkül felszeletelte a pitét, és szinte az egészet elfogyasztotta.

Erzsébet jajgatni kezdett, a mellkasához kapott, de ezúttal senki sem dőlt be a jelenetnek. Másnap a fiatalok összecsomagolták szerény holmijukat, és átköltöztek Emese néni régi, egyszerű házába.

Eleinte Erzsébet dacosan tartotta magát. Kárörvendő hangon újságolta a szomszédoknak:

– Majd meglátjátok, visszakullog még! Nem tudja, mit csinál az a gyerek.

Csakhogy Márk nem tért haza. Nem látogatta az anyját, és ami Erzsébet számára a legfájóbb volt: a születésnapján sem köszöntötte fel. Ilyen még soha nem fordult elő.

Teltek-múltak a napok. A sértett asszony egyre megtörtebb lett, válla meggörnyedt, arca beesetté vált. Az egykor zajos ház most kongott az ürességtől, ő pedig naphosszat céltalanul bolyongott benne, saroktól sarokig járva, miközben a csend súlya lassan ránehezedett.

A ház ugyan makulátlan rendben állt: a padló felmosva, az edények elmosogatva sorakoztak a helyükön, a frissen mosott ruhák illata lengte be a szobákat. Minden a megszokott rend szerint történt, mégis valami végérvényesen felborult Erzsébet lelkében. Egyetlen kérdés zakatolt benne szüntelenül:

– Hol rontottam el? Hiszen én mindig csak jót akartam a fiamnak… és most még csak eszébe sem jut az anyja.

Az éjszakák álmatlanul teltek. Forgolódott, majd sírva bámulta a sötétséget, sajnálta magát, és egyre mélyebbre süllyedt a keserűségben. A szomszéd faluból időről időre hírek érkeztek: Réka fiút szült, visszament tanítani az iskolába, a kisgyermekre pedig a dédnagymama, Emese vigyáz.

A hír azonban nem megnyugtatta, hanem újabb indulatot ébresztett benne. Szinte fojtogatta a düh.

– Tolvaj! Elvette tőlem a fiamat! – ismételgette magában.

Mégis vágyott rá, hogy legalább egy pillantást vethessen az unokájára. Titokban ment el megnézni a kicsit. Amikor meglátta, ahogy Emese gyengéden ringatja a gyermeket, szívébe éles, irigy fájdalom hasított.

– Ha Márk más nőt vett volna el, én szeretném ezt a fiút – győzködte magát. – De ez a nő… miatta veszítettem el mindkettőjüket.

A neheztelés és a harag újra és újra fellobbant benne. Képtelen volt elfogadni Réka gyermekét; számára ez áthághatatlan határnak tűnt.