A sok keserű gondolat és a szűnni nem akaró idegesség lassan felőrölte az egészségét. Egyre gyengébb lett, betegeskedni kezdett. Végül még egy javasasszonyhoz is elment a környéken. Az asszony pénzt kért, majd azt ígérte, hogy a fia hamarosan kiábrándul a menyéből, és hazatér.

Erzsébet ettől kezdve türelmetlen várakozásban élt. Biztosra vette, hogy Márk belátja tévedését, és visszaköltözik a szülői házba. Ám egy nap váratlan hír érkezett, amely teljesen felkavarta: Réka a második szüléskor meghalt.

– Hát így alakult… magától rendeződött minden – sóhajtotta, de hangjában furcsa elégedettség csengett. – Most már biztosan hazajön a fiam. Majd talál magának rendes asszonyt. Fiatal még, jóképű, előtte az élet. A csecsemőt könnyen örökbe lehet adni, a nagyobbat pedig beadjuk intézetbe. Senki sem ítélne el ezért. Egy férfi egyedül nem bír el két gyerekkel.

Nap mint nap leste az utat, mikor tűnik fel Márk alakja, de hiába várta. Sőt, az emberek arról suttogtak, hogy a fia mélységesen gyászolja a feleségét.

– Bolond fiú! – fakadt ki végül, és elhatározta, hogy maga megy el hozzá.

Amikor megérkezett, Márk értetlenül hallgatta anyja szavait. Hosszú ideig nem is fogta fel, tulajdonképpen mit akar tőle Erzsébet.

– Anya, miről beszélsz egyáltalán? – nézett rá döbbenten Márk. – Benedeket intézetbe adnám, Emesét pedig idegenekhez? Hogy képzeled ezt?

Erzsébet a fia tekintetében olyan keménységet és felháborodást látott, amitől hirtelen elbizonytalanodott. Jobbnak látta visszavonulni, és elnapolni a vitát. Arra gondolt, majd később, higgadtabb pillanatban újra szóba hozza. Csakhogy erre már nem került sor.

A napok egymás után peregtek, egyhangúan és siváran. A ház csendje nehezedett rá, az esték pedig különösen hosszúnak tűntek. Ilyenkor elővette a régi, kopott fényképalbumot, és lassan lapozgatni kezdte.

– Itt még egészen kicsi – suttogta. – Itt az első iskolai napja… Ez pedig már az egyetemen készült. És ki áll mellette? – hunyorgott a megsárgult képre. – Hát persze, Réka! Az a nőszemély… Még mosolyog is, mintha övé lenne a világ. – A hangja megkeseredett. – Mivel bolondította el az én fiamat?

Szinte megfeledkezett róla, hogy a menye már nincs az élők sorában. Hosszan tanulmányozta a fiatal lány arcát.

– Semmi különös nincs benne – morgolódott. – Pisze orr, vékony haj, nagy, tágra nyílt szemek. Nem illett az én Márkomhoz.

Az évek múltak. Márk végül a gyerekekkel együtt a városba költözött, és egyre ritkábban tette be a lábát a szülői házba, mígnem teljesen elmaradt. Erzsébet magára maradt az emlékeivel. Gyakran sírt, templomba járt, gyertyát gyújtott Rékáért, és imáiban furcsa kéréssel fordult hozzá:

– Téged már régen eltemettek. Engedd vissza hozzám a fiamat. Nincs már rád szüksége.

A bánat lassan felőrölte. Megfogyott, arca sápadttá vált, mint az őszi levelek, és a betegségek is megtalálták. Amikor jobban érezte magát, felöltözött, és átzötykölődött a szomszéd faluba, a temetőbe. A sír mellett álló padon sokáig üldögélt, panaszkodott, könnyeit törölgetve.

– Gyötörnek a nyavalyák, éjjelente alig alszom – beszélt a kőhöz. – Üres ez a nagy ház nélküle. Márk mióta elmentél, egyszer sem keresett. Nincs kinek elmondanom a bánatomat, csak neked.

A sírkövön Réka arca nézett vissza rá, komoly szemekkel, halvány mosollyal. Az idős asszonynak olykor úgy tűnt, mintha együttérzés csillanna bennük. Amikor kisírta magát, letérdelt, és gondosan kigyomlálta a hant körül a gazt. Közben a falu apró híreit is elmesélte, mintha választ várna.

Így teltek az órák és az évek. Végül, ha végzett, keresztet vetett.

– Isten veled egy időre – sóhajtotta, meghajolva a sírkő előtt. – Kislányom… – tette hozzá halkan, és lassan elindult hazafelé.