Teltek-múltak a napok. A sértett asszony egyre megtörtebb lett, válla meggörnyedt, arca beesetté vált. Az egykor zajos ház most kongott az ürességtől, ő pedig naphosszat céltalanul bolyongott benne, saroktól sarokig járva, miközben a csend súlya lassan ránehezedett.

A ház ugyan makulátlan rendben állt: a padló felmosva, az edények elmosogatva sorakoztak a helyükön, a frissen mosott ruhák illata lengte be a szobákat. Minden a megszokott rend szerint történt, mégis valami végérvényesen felborult Erzsébet lelkében. Egyetlen kérdés zakatolt benne szüntelenül:

– Hol rontottam el? Hiszen én mindig csak jót akartam a fiamnak… és most még csak eszébe sem jut az anyja.

Az éjszakák álmatlanul teltek. Forgolódott, majd sírva bámulta a sötétséget, sajnálta magát, és egyre mélyebbre süllyedt a keserűségben. A szomszéd faluból időről időre hírek érkeztek: Réka fiút szült, visszament tanítani az iskolába, a kisgyermekre pedig a dédnagymama, Emese vigyáz.

A hír azonban nem megnyugtatta, hanem újabb indulatot ébresztett benne. Szinte fojtogatta a düh.