A napok egymás után peregtek, egyhangúan és siváran. A ház csendje nehezedett rá, az esték pedig különösen hosszúnak tűntek. Ilyenkor elővette a régi, kopott fényképalbumot, és lassan lapozgatni kezdte.

– Itt még egészen kicsi – suttogta. – Itt az első iskolai napja… Ez pedig már az egyetemen készült. És ki áll mellette? – hunyorgott a megsárgult képre. – Hát persze, Réka! Az a nőszemély… Még mosolyog is, mintha övé lenne a világ. – A hangja megkeseredett. – Mivel bolondította el az én fiamat?

Szinte megfeledkezett róla, hogy a menye már nincs az élők sorában. Hosszan tanulmányozta a fiatal lány arcát.

– Semmi különös nincs benne – morgolódott. – Pisze orr, vékony haj, nagy, tágra nyílt szemek. Nem illett az én Márkomhoz.

Az évek múltak. Márk végül a gyerekekkel együtt a városba költözött, és egyre ritkábban tette be a lábát a szülői házba, mígnem teljesen elmaradt. Erzsébet magára maradt az emlékeivel. Gyakran sírt, templomba járt, gyertyát gyújtott Rékáért, és imáiban furcsa kéréssel fordult hozzá: