– Téged már régen eltemettek. Engedd vissza hozzám a fiamat. Nincs már rád szüksége.

A bánat lassan felőrölte. Megfogyott, arca sápadttá vált, mint az őszi levelek, és a betegségek is megtalálták. Amikor jobban érezte magát, felöltözött, és átzötykölődött a szomszéd faluba, a temetőbe. A sír mellett álló padon sokáig üldögélt, panaszkodott, könnyeit törölgetve.

– Gyötörnek a nyavalyák, éjjelente alig alszom – beszélt a kőhöz. – Üres ez a nagy ház nélküle. Márk mióta elmentél, egyszer sem keresett. Nincs kinek elmondanom a bánatomat, csak neked.

A sírkövön Réka arca nézett vissza rá, komoly szemekkel, halvány mosollyal. Az idős asszonynak olykor úgy tűnt, mintha együttérzés csillanna bennük. Amikor kisírta magát, letérdelt, és gondosan kigyomlálta a hant körül a gazt. Közben a falu apró híreit is elmesélte, mintha választ várna.

Így teltek az órák és az évek. Végül, ha végzett, keresztet vetett.

– Isten veled egy időre – sóhajtotta, meghajolva a sírkő előtt. – Kislányom… – tette hozzá halkan, és lassan elindult hazafelé.

❦

– Tehát amíg nem voltunk itthon, az anyád valahogy mégis bejutott a lakásba? – remegett a hangja a felháborodástól.

– Úgy tűnik – dörzsölte meg az orrnyergét Márk feszülten. – Csakhogy fogalmam sincs, hogyan. Nem adtunk neki kulcsot.

– Lehet, hogy van egy másolata? De honnan szerezhette? – töprengett a nő. – Vagy… talán hívott egy zárszakértőt?

– Anya, ezt mégis meddig csinálod? Megbeszéltük! – fordult szemrehányóan Márk az anyjához.

– Márkocskám – kezdte sértődött, mégis mézes hangon Ildikó –, én csak jót akartam. Sütöttem nektek egy adag palacsintát…

– Reggel hétkor? Szombaton?