Krisztina ránézett.

– Akkor mit akarsz?

Réka lassan megfordult. Nem a reggeli, kemény hangú anyós ült előtte. Hanem egy hatvanegy éves, kimerült nő, aki öt évig fizette a jelzálogot, végignézte fia házasságának szétesését, és végül talált valakit, akire rátehette a felelősséget. Mert valakit hibáztatni könnyebb, mint belátni, hogy az élet néha egyszerűen széthullik.

– Azt szeretném, hogy a gyerekeim biztonságban legyenek – mondta Réka. – Hogy legyen egy otthonuk. Nem az enyém. Az övék.

Odakint felgyulladtak az utcai lámpák, narancssárga fényük csíkot húzott a párkányon. Ugyanilyen fény volt négy éve is, amikor Márkot hazavitték a kórházból, és Krisztina tiszta pelenkával a kezében várta őket az előszobában, „kislányomnak” szólította Rékát, és úgy mosolygott, hogy a szeme sarkában apró ráncok gyűltek.

Hosszú csend után Krisztina megszólalt:

– Felhívom az ügyvédet. Intézze el a tulajdoni hányadokat. Ha ez a törvény, akkor így lesz.

Réka bólintott.

Talán ilyenkor illene valami kibékítő mondatot mondani. Valami nagyot és véglegeset. De a szavak nem jöttek. Két év sebeit nem lehet egy este alatt eltüntetni. Mégis, a csend közöttük már nem volt ellenséges. Nem vágott, nem dermesztett. Egyszerűen csak ott volt, óvatosan.

A szobából kiszaladt Lilla. A copfjai kibomlottak, a térdén unikornisos sebtapasz, kezében piros ceruza.

– Anya! Márk megint eldugta a ceruzám!

– Mindjárt megkeressük – válaszolta Réka.

– Mi lesz vacsorára?

– Krumpli.

– Nagyi sütötte?

Krisztina felnézett.

– Igen. Gyere, ülj le, amíg meleg.

Lilla felmászott a székre, egyik lábát maga alá húzva. A tekintete ide-oda járt a nagymama és az édesanyja között. Mintha érezné, hogy valami megváltozott, de még nem tudná megfogalmazni.

– Akkor most itt lakunk?

Ugyanaz a kérdés, mint reggel. Csakhogy most nem félelem volt benne, hanem bizonytalan remény.

– Itt – felelte Réka.

Krisztina nem szólt semmit. Csak közelebb tolta az unokája elé a frissen sült, aranybarna krumplit.

És Réka arra gondolt, hogy talán ez a valódi válasz. Nem a bírósági pecsét. Nem az aláírt iratok. Hanem egy tányér étel, amely feltétel nélkül kerül a gyerek elé.

Az utcai lámpa odakint egy pillanatra felvillant, majd egyenletes fénnyel égett tovább.

Az este hétköznapi volt.

És nagyon régen először: békés.

❦

– Nos, drágám, pihensz? Bezzeg én hajnal óta talpon vagyok, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, és persze segítség sehol – csendült fel Gabriella hangja már abban a pillanatban, ahogy megszólalt a csengő. A hang betört Eszter lakásának békés, szombat délelőtti nyugalmába, éppolyan tolakodóan, mint maga a látogató, aki az ajtó résnyire nyitása után meghívásra sem várva lépett be az előszobába.

Tekintete azonnal vizsgálódni kezdett. Végigmérte a fogast, a kabátokat, majd megakadt Eszter papucsán, mintha valami hibát keresne, amibe bele lehet kötni.