Réka felállt. A lába bizonytalannak érződött, mintha nem is hozzá tartozna. Nem megkönnyebbülést érzett, inkább döbbenetet. Az egész olyan hétköznapi módon zajlott le. Nem volt kiabálás, nem csattantak vádak. Csak pecsétek, aláírások, száraz paragrafusok. A törvény kimondatott – és hosszú idő óta először nem ellene szólt.

A bíróság lépcsőjén Benedek várta.

Kabátja zsebébe dugott kézzel állt, a fakó októberi napfénybe hunyorogva. Nem látszott rajta bűntudat. Inkább olyan volt, mint aki elkésett egy fontos pillanatról, és most nem tudja, kitől kérdezze meg, mi történt.

– Szóval… – kezdte vontatottan, félrenézve. – Így alakult.

– Így – felelte Réka.

Rövid hallgatás után Benedek megszólalt:

– Anya nagyon zaklatott most.

Réka ránézett. Nem volt már benne indulat, csak fáradtság.

– Én két éven át voltam az. Minden egyes nap.

A férfi lesütötte a szemét, és a gyűrűsujját kezdte dörzsölni, mintha még mindig ott lenne rajta a karika, amely rég lekerült. Mély levegőt vett.

– A tulajdoni részekről nem tudtam. Anya nem mondta.

– Két év alatt egyszer is felhívhattad volna a gyerekeidet – mondta Réka halkan. – Megkérdezhetted volna, hogyan élnek.

Benedek nem válaszolt. Néhány másodpercig állt még, aztán sarkon fordult, és elindult az autója felé. Nem nézett vissza.

Réka egyedül maradt a lépcsőn. Az őszi szél hidegen érintette az arcát, de a tárgyalóterem fülledt levegője után szinte felszabadító volt ez a hűvösség. Olyan, mint amikor valaki hosszú idő után végre teljes tüdővel mer levegőt venni.

Otthon öt óra körül ért haza.

A kulcs megszokottan fordult el a zárban. Az ajtó kissé akadozva nyílt, a zsanérok már régóta olajért kiáltottak. Az előszobában minden a helyén volt: a felső sarokban megrepedt tükör, amelyet évek óta nem cseréltek le; a gyerekdzsekik a fogasokon; apró cipők a fal mellett. A konyhából sült krumpli illata szivárgott ki.

Réka lehúzta a cipőjét, és lesandított a földre.

A papucsa pontosan ott állt, ahol reggel hagyta. Az orra befelé nézett a szoba irányába, nem az ajtó felé.

Apróság. Jelentéktelennek tűnő részlet. Mégis többet mondott bármilyen szónál.

A konyhaasztalnál Krisztina ült. Már nem kabátban, hanem otthoni köntösben. A frizurája kissé szétcsúszott, az arca sápadtabbnak tűnt. Előtte egy tányér krumpli, érintetlenül. A villa félretolva. A televízió halkan időjárást mondott: felhős ég, csapadék nélkül.

– A víz forró – szólalt meg anélkül, hogy felnézett volna.

Réka bögrét vett elő, forró vizet töltött, beletette a teafiltert. Ugyanazok a mozdulatok, mint minden este. Mégis mintha más lett volna a levegő. Nem volt már sűrű és fojtogató.

– Nem tudtam – mondta hirtelen Krisztina.

Réka nem fordult meg, csak megállt egy pillanatra.

– Tényleg nem tudtam, hogy a gyerekeknek is jár tulajdonrész – folytatta halkabban. – Benedek nem beszélt róla. Úgy gondoltam, ha én fizetem a hitelt, akkor a lakás is az enyém. De úgy látszik…

Elhallgatott, végigsimított a homlokán. A nyaklánc finoman megcsillant a konyhai fényben.

– Soha nem akartam elvenni tőled a lakást – felelte Réka csendesen. – Nem ez volt a célom.