A távirányító kattant, a képernyő elsötétült. A szobában félhomály lett, csak az utcai lámpa narancsos fénye szűrődött be a függönyön.

– Nincs mit megbeszélni – mondta Krisztina. – A fiam elment. Te nem tartozol ide. Idegen vagy az én lakásomban.

– És a gyerekek?

– Őket nem küldöm el. Maradhatnak. De neked ideje külön életet kezdened.

– Tudja, hogy nincs hová mennem.

Krisztina felállt. Alacsonyabb volt, mégis úgy nézett Rékára, mintha fölényben lenne. Élénk rúzzsal festett szája keskeny vonallá préselődött.

– Elmondtam, amit akartam.

Az ajtó halkan zárult be, mégis végérvényesen, mintha egy súlyos pont került volna a mondat végére.

Réka néhány másodpercig mozdulatlanul állt a sötét folyosón. A szobájáig nyolc lépés vezetett. Lassan tette meg őket, a csend szinte visszhangzott körülötte.

A gyerekszobában csillag alakú éjjeli lámpa égett. Márk keresztben feküdt az ágyon, kitakarózva, nyitott szájjal aludt. Lilla az oldalán feküdt, és ébren volt.

– Anya, tényleg elküldenek minket? – suttogta.

– Nem – ült le mellé Réka azonnal. – Senki nem küld el.

– Hallottam, hogy nagyi ezt mondta apának. Azt mondta, elege van belőlünk.

Réka megsimította a lánya haját. A takaró friss mosószer és gyerekillat keverékét árasztotta.

– Aludj, kicsim. Nem megyünk sehova.

– Biztos?

– Biztos. Megígérem.

Lilla lehunyta a szemét, lélegzete hamarosan egyenletessé vált. Réka még sokáig ott ült mellette a félhomályban. Tudta, hogy egy gyereknek tett ígéret súlyosabb bármilyen közjegyzői okiratnál. Kimondani könnyű – betartani az igazi próbatétel.

Másnap a teljes iratcsomóval tért vissza Gáborhoz.

Az ügyvéd alaposan átnézett mindent: dátumokat egyeztetett, sorokat húzott alá, ceruzával jegyzetelt a margóra. Végül letette a papírokat, és Rékára nézett.

– A nyilatkozat szabályszerű. A támogatás igazolt. A kötelezettség egyértelmű, és nem teljesítették. Elkészítem a viszontkeresetet még ma.

– Akkor… elveszítheti a pert? – kérdezte Réka, és saját hangjában is meghallotta a reményt.

Gábor elgondolkodva megforgatta a gyűrűjét a kisujján.

– Nemcsak a kilakoltatási ügyben maradhat alul. A bíróság kötelezheti a tulajdoni viszonyok rendezésére is.

– Vagyis a gyerekek és az ön részesedésének bejegyzésére.

Réka értette, mire céloz. De ettől nem lett könnyebb. Nem akart háborút egy idős asszonnyal falakért és négyzetméterekért. Csak azt szerette volna, hogy Lilla és Márk félelem nélkül hajtsák álomra a fejüket, és ne kelljen attól tartaniuk, hogy egyszer csak máshol kell felébredniük.

Másnap a patikában Réka közel tíz órán át állt a kiadópult mögött. A sor szinte megállás nélkül hömpölygött: valaki vérnyomáscsökkentőt kért, más immunerősítőt keresett, akadt, aki ingerülten kérdezte, miért halad ilyen lassan a kiszolgálás. Egy átlagos műszak volt, olyan, amilyet már számtalanszor végigdolgozott. Csakhogy valahányszor néhány percre kiürült előtte a tér, a gondolatai azonnal visszakanyarodtak ugyanoda: a tárgyalásig már csak két és fél hét maradt.

Melinda, a váltótársa – magas, erőteljes alkatú nő, akinek hangja a raktár végéből is áthallatszott – egy ideig figyelte őt, majd félrehúzta a függönyt a pult mögött.