– Olyan sápadt vagy, mint a fal. Biztos nem vagy beteg? – kérdezte, a szemét összehúzva.

– Nem, semmi komoly – igazította meg Réka a köpenyén a névtáblát. – Csak nem aludtam valami jól.

– Ha rosszabbul leszel, szólj. Átveszem a helyed egy órára.

Réka hálásan bólintott. Melinda nem faggatózott, nem próbált a lelkébe látni, csak odavetette a segítséget, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Réka pontosan ezért becsülte őt.

Este, amikor hazaért, az udvar már félhomályba borult. Felpillantott, és meglátta a konyhaablakban a megszokott narancssárga fényt. Két évvel korábban ez a világítás az otthon melegét jelentette. Most inkább figyelmeztetésnek tűnt – mintha valami láthatatlan veszély jele volna.

Benedek egy hét múlva hívta fel.

A hangja a vonalban ugyanaz a lustán elnyújtott, puhán csengő hang volt, amelybe régen beleszeretett. Most viszont idegesítette, mint egy ajtó nyikorgása, amit senki nem olajoz meg.

– Szia, Réka… anya mindent elmondott. A perről, az ügyvédről… az egészről.

– És? – kérdezte óvatosan.

– Szerintem lehetne ezt csendben intézni. Bíróság nélkül.

A mellkasában megmozdult valami. Egy apró, bizonytalan remény – mint amikor a felhők közül áttör egy halvány napsugár. Leült az előszobai ablakpárkányra. Odakint gyerekek fociztak, a labda tompán csattant az aszfalton.

– Hogyan képzeled?

– Anya hajlandó visszavonni a keresetet. De alá kellene írnod, hogy nincs igényed a lakásra. Sem neked, sem a családi támogatásból fakadó részekre. Vagyis lemondasz a tulajdoni hányadról.

A labda nekivágódott a kerítésnek, majd félregurult.

– Benedek – mondta lassan –, ezek nem az én részeim. Lilláé és Márké. Nem dönthetek úgy, hogy lemondok arról, ami a gyerekeket illeti.

– Anya adna százhúszezer forintot. Albérletre. Amíg találsz valami megoldást.

Százhúszezer. Gyorsan számolt fejben: ha szerencséjük van, talán tíz hónapig kihúzzák egy egyszobás lakásban a város szélén. És utána? Újabb költözés? Újabb magyarázkodás a gyerekeknek?

– Benedek, ez a lakás körülbelül másfél millió forintot ér. De nem is az összeg a lényeg. A gyerekek tulajdonrészéről nem mondhatok le. Ezt a törvény írja elő, nem az én szeszélyem.

– Most nem számokról beszélek – felelte fáradtan. – Anyának hatvanegy évesen felmegy a vérnyomása. Nem bírja ezt az idegeskedést.

– A gyerekeid hét- és négyévesek – válaszolta halkan. – Nekik sincs más otthonuk.

Hosszú csönd telepedett a vonalra. Réka hallotta Benedek lélegzetét. Ismerte ezt a hallgatást: mindig így reagált, ha nem talált érveket. Kivárt, hátha a probléma magától eloszlik.

– Rendben – mondta végül szárazon. – Akkor legyen bíróság. Ahogy akarod.

A hívás megszakadt.

Az udvar addigra kiürült. A játszótér sarka mellett ott hevert a sárga, poros labda, gazdátlanul.

Réka azonnal tárcsázta Gábort.

– Azt ajánlották, hogy vonjam vissza az ellenkérelmet, ha aláírom a lemondást a tulajdonrészekről.

– Belement? – kérdezte röviden az ügyvéd.

– Nem.

– Helyesen tette. Kiskorúak vagyonáról a gyámhatóság engedélye nélkül nem lehet lemondani. És ilyen hozzájárulást biztosan nem adnának, mert ez a gyerekek érdekeinek nyilvánvaló sérelme lenne. Egy ilyen nyilatkozat jogilag semmit sem érne. Valószínűleg ők sincsenek tisztában vele. Tíz nap múlva tárgyalás. Minden irat a helyén van.