A bíró lapozni kezdett.

A terem elcsendesedett. A csend szinte tapinthatóvá vált, nehéz volt és sűrű. A fénycső egyhangúan zümmögött. Krisztina ügyvédje megmerevedett, mintha most döbbent volna rá, hogy az ügy nem olyan egyszerű, mint gondolta.

– A nyilatkozat kétezerhuszonkettőben kelt – folytatta Gábor. – A jelzáloghitel kétezerhuszonnégy májusában került teljes egészében kiegyenlítésre.

Oldalt váltott, és a határidőkre tért rá.

A teher törlése óta több mint másfél év telt el, mégsem történt meg a gyerekek tulajdonrészének bejegyzése. Ez – hangsúlyozta – nem puszta formaság, hanem a családtámogatási szabályok egyértelmű megsértése.

A bíró felnézett a papírokból, és a szemüvege fölött Krisztinára pillantott.

– Felperes, ismeri ezt a dokumentumot?

Krisztina kissé felemelkedett a helyéről. Keze ösztönösen a nyakláncához kapott, ujjai idegesen végigsimítottak a kereszten, mielőtt megszólalt volna.

Krisztina ujjai még mindig a kis kereszten időztek a nyakláncán.

– Igen… – felelte bizonytalanul. – Aláírtam. A bankban azt mondták, ez szükséges a hitelhez. Én pedig hittem nekik. De a lakás az enyém. Én fizettem a törlesztőt. Minden hónapban. Öt éven keresztül.

Gábor hangja nyugodt maradt, tárgyilagos.

– Senki nem vitatja, hogy a havi részletek túlnyomó része az ön jövedelméből származott – mondta. – Ugyanakkor a tartozás egy részét állami családtámogatásból egyenlítették ki. A hatályos jogszabályok szerint az ilyen támogatás célja a kiskorú gyermekek lakhatási feltételeinek javítása. Jelen esetben két gyermekről beszélünk: Lilláról, aki hét éves, és Márkról, aki négy.

Réka egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét az anyósáról. Arra számított, hogy a jól ismert keménységet látja majd: az összeszorított ajkakat, a sértett méltóságot, azt a rendíthetetlen bizonyosságot, amely mögött nem marad hely kétségnek. Ehelyett valami egészen mást látott. Zavart. Tanácstalanságot. Olyasféle megingást, amely akkor jelenik meg az arcon, amikor valaki ráébred: nem ott zajlik a csata, ahol eddig hitte.

A bíró összezárta az iratokat, majd egyenletes hangon közölte:

– A viszontkeresetet a bíróság befogadja. Tájékoztatom a feleket, hogy amennyiben állami családtámogatást használtak fel lakásvásárlásra, úgy a tulajdonjogból részesedés illeti meg a család valamennyi tagját, beleértve a kiskorú gyermekeket is. Az ilyen tulajdoni hányad bejegyzésének elmulasztása jogszabálysértő. Olyan lakásból pedig, ahol a gyermekeket törvényes tulajdoni rész illeti meg, az édesanyát a kiskorúakkal együtt nem lehet kilakoltatni.

A tárgyalóteremre sűrű csend borult. A plafonon zümmögő neon hangja most feltűnően erősnek tűnt. Valaki hátul megmozdult, a pad halkan reccsent. A papírok zizegése elhalt.

– A bíróság javasolja, hogy a tulajdoni hányadok rendezését a felek önkéntesen, még az ítélethirdetés előtt intézzék – tette hozzá a bíró. – Amennyiben nem jutnak megállapodásra, a döntést a hatályos jogszabályok alapján fogjuk meghozni.

Az egész eljárás alig negyven percig tartott. Az emberek lassan szedelőzködni kezdtek, akták csúsztak táskákba, cipzárak húzódtak fel. Gábor gondosan tette vissza a mappákat a táskájába, ugyanazzal a megfontolt precizitással, ahogyan az imént az asztalra rendezte őket. Krisztina ügyvédje lehajolt hozzá, halkan magyarázott valamit, de úgy tűnt, a nő nem igazán hallja. Előre nézett, mintha próbálná összerakni, mikor repedt meg az a világkép, amelyben eddig élt.