– Hogy mivel töltöm a szabadnapomat, az kizárólag rám tartozik, Gabriella – mondta végül, hangja most már keményen csengett. – Ne engem neveljen, hanem a saját gyermekeit. Én a menye vagyok, felnőtt, önálló ember. El tudom dönteni, mit teszek.

Gabriella arca megdermedt a meglepetéstől. Láthatóan nem számított ilyen válaszra attól a nőtől, akit eddig csendesnek és engedelmesnek hitt. A döbbenetet azonban gyorsan felváltotta a harag.

– Így beszélsz velem? Az idősebbekkel? – csattant fel. – Megmondod nekem, hogyan éljek? Én vagyok a férjed anyja! Én adtam neki életet! Te pedig… ki vagy te tulajdonképpen? Beköltöztél egy kész életbe, és máris követelőzöl!

– Én Márk felesége vagyok. És ez az én otthonom is – vágott vissza Eszter. Most már nem próbálta visszafogni magát. A régóta gyűlő sérelmek, a burkolt vádak, a belé sulykolt bűntudat egyszerre törtek felszínre. – Nem engedem, hogy itt parancsolgasson és megmondja, hogyan éljek! Ugyanannyit dolgozom, mint a fia, és a hétvégéimet úgy töltöm, ahogy jónak látom. Ha segítségre van szüksége, fogadjon fel valakit. Nem leszek a házvezetőnője!

– Ezt mind elmondom Márknak! – kiáltotta Gabriella, arca vörös foltokban égett. Színpadias mozdulattal a mellkasához kapott. – Tudni fogja, milyen kígyót melenget a keblén! Majd meglátjuk, mit szól ehhez! Hálátlan teremtés!

– Mondjon el neki bármit – felelte Eszter hűvös, szinte különös elégtétellel. – De most kérem, menjen el. Nem hallgatom tovább ezt a vádiratot, és nem veszek részt ebben a jelenetben.

Gabriella felháborodottan fújtatva indult az ajtó felé, közben az „ilyen világot élünk” és a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok töredékei röpködtek a levegőben. A küszöbön még egyszer visszafordult, tekintete metsző volt.

– Meg fogod még bánni, kislány! A fiam ezt nem hagyja szó nélkül!

Az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte. Eszter mozdulatlanul állt a nappali közepén, a csend szinte zúgott a fülében. Tudta, hogy ez a vita nem egy elszigetelt jelenet volt, hanem valaminek a kezdete. A valódi következmények még csak ezután érkeznek, és sejtette, hogy a történet korántsem ért véget ezzel az ajtócsapódással.

A lakásban maradt csend szinte ránehezedett Eszterre. Még sokáig állt egy helyben, és a távolodó léptek visszhangját hallgatta a lépcsőházból. Furcsa módon nem a megkönnyebbülés érkezett meg hozzá, hanem egy üres, szorító érzés a mellkasában. Igaz, végre kimondta mindazt, ami hónapok óta benne gyűlt, és nem hagyta magát megalázni. Mégis pontosan tudta, hogy ez nem lezárás volt, hanem egy új fejezet kezdete. Gabriella nem az a fajta, aki szó nélkül napirendre tér az efféle „engedetlenség” fölött. És a fenyegetését sem felejti el beváltani: minden bizonnyal felhívja Márkot, és a maga szemszögéből, erősen kiszínezve adja majd elő a történteket.

A délután kínzó lassúsággal telt. Eszter próbálta lekötni magát: rendet rakott, belelapozott egy regénybe, még egy filmet is elindított, de a figyelme újra és újra visszakanyarodott a reggeli összetűzéshez. A gondolatai egyre inkább az esti beszélgetés körül forogtak. Jól ismerte a férjét. Márk alapvetően békés természetű, sokszor talán túlságosan is engedékeny. Mindent megtett, hogy elkerülje a konfliktusokat, különösen az édesanyjával. Gabriella pedig pontosan tudta, melyik húrt kell megpendítenie: a fiúi kötelességtudatát. Márknak gyakran egyszerűbb volt beadni a derekát, mint vitába szállni vele.