Amikor este elfordult a kulcs a zárban, Eszter gyomra görcsbe rándult. Márk a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt, ahogy belépett, de a mozdulatai – a kabát lassú levétele, gondos felakasztása – valami belső feszültségről árulkodtak. Egyértelmű volt: már beszélt az anyjával.

– Szia – mondta, és megpróbált mosolyogni, de az arca inkább erőltetettnek hatott.

– Szia – felelte Eszter nyugodtnak szánt hangon. – Kimerítő napod volt? Melegítsek vacsorát?

– Jól esne valami könnyű – bólintott, és a konyha felé indult. Eszter követte.

Amíg az étel a mikróban forgott, Márk az asztalnál ült, és ujjával ritmust dobolt a lapon. Ez a mozdulat mindig feszültté tette Esztert, főleg ha tudta, hogy nehéz téma következik.

– Hívott anya – szólalt meg végül, amikor elé került a tányér. A hangja tompa volt, és mintha bűntudat bujkált volna benne. – Eléggé kiborult. Sírt a telefonban.

Eszter leült vele szemben, és az ölébe fonta a kezét. Sejtette, hogy ez elkerülhetetlen.

– El tudom képzelni, milyen változatban adta elő a történteket – jegyezte meg hűvösen.

Márk fáradt tekintettel nézett rá. Látszott rajta, mennyire gyötri, hogy két számára fontos ember között kell egyensúlyoznia.

– Miért kell rögtön ilyen keményen reagálnod? – kérdezte csendesen. – Azt mondta, szinte kidobtad, kiabáltál vele, és kijelentetted, hogy nincs helye ebben a lakásban.

– Szerinted ez nem így történt? – kérdezett vissza Eszter, egyenesen a szemébe nézve. – Tűrnöm kellett volna, hogy számon kérjen, amiért a szabadnapomon nem mentem el hozzá takarítani? Mosolyogva vállaljam, hogy ingyenes bejárónő legyek?

– Azért az, hogy „ingyenes”, talán túlzás – motyogta Márk, és a villájával babrálta az ételt. – Ismered anyát. Neki ez a törődés jele. Úgy gondolja, a segítség az tisztelet. Nem lehet, hogy kicsit élesebben fogalmaztál a kelleténél?

Eszter keserűen elmosolyodott.

– Élesen? Meghívás nélkül állított be, az első perctől kezdve kritizált, majd elvárta, hogy azonnal dobjak félre mindent, és rohanjak ablakot pucolni hozzá. És ez nem most fordult elő először. Lassan ez lesz az alapértelmezett. Én pedig nem vagyok hajlandó ezt tovább szó nélkül viselni. Megmondtam neki, hogy a hétvégéimről én döntök.

Márk nagyot sóhajtott. Látszott rajta, mennyire vívódik: érti Eszter érveit, mégis nehezen lép ki abból a szerepből, amelybe gyerekkora óta szoktatták.

– Tudod, hogy milyen a természete – mondta halkan. – Ő az anyám. Talán meg lehetett volna próbálni finomabban…

– Mit finomabban? – csattant fel Eszter, majd visszafogta magát. – Azt, hogy jogom van pihenni? Hogy nem vagyok a tulajdona? Számtalanszor próbáltam már békésen beszélni vele. De csak azt hallja meg, amit akar. Egy engedelmes menyet szeretne, aki ugrik, ha csettint.

– Azt mondja, nehéz neki egyedül – próbálta továbbra is menteni a helyzetet Márk. – Segítségre van szüksége.

– Akkor kérjen segítséget normális hangnemben, ne követelőzve és érzelmi zsarolással – felelte Eszter határozottan. – És ne felejtsd el: van egy fia is. Te. Miért természetes, hogy az én egyetlen pihenőnapom menjen rá? Tudod, mennyire kimerít a hetem.