– Én is fáradt vagyok – jegyezte meg halkan Márk.

– Pontosan. Akkor miért gondolja az édesanyád, hogy az ő igényei mindenki másénál előrébb valók? Miért nem te jársz hozzá minden hétvégén rendet rakni?

Márk ismét mély levegőt vett, és a homlokát dörzsölte, mintha ezzel próbálná elhessegetni a gondolatait.

– Nem akarok harcolni sem veled, sem vele – mondta végül. – Nem lehetne, hogy felhívod? Csak annyit mondasz, hogy talán túlfűtötten reagáltál? Nem kell nagy bocsánatkérés, csak hogy megnyugodjon.

Eszter hosszan nézett rá. A férje szemében ott volt a kérlelés, a vágy, hogy minden visszarendeződjön a megszokott kerékvágásba. De ő már érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott.

– Nem, Márk – felelte lassan, de rendíthetetlenül. – Nem fogom felhívni. És nincs miért bocsánatot kérnem. Kiálltam magamért. Ha normális kapcsolatot szeretne, tanuljon meg tisztelni. Ha nem… az az ő döntése.

A konyhát sűrű, feszült csönd töltötte meg. Márk lehajtott fejjel evett tovább, és bár egyetlen szó sem hangzott el, mindketten érezték, hogy közöttük először, de nagyon is érzékelhetően, repedés keletkezett.

Márk némán fejezte be a vacsorát, majd felállt az asztaltól, és egyetlen szó nélkül bevonult a szobába. Eszter ott maradt a konyhában, ujjai még a pohár peremét érintették, miközben egyre erősebben érezte: köztük most először, de nagyon is tapinthatóan, megrepedt valami. Tudta, hogy a Gabriella körül kitört vihar még korántsem ért véget – csupán most kezd igazán erőre kapni.

A vasárnap reggel fojtogató hallgatással indult. Márk kerülte Eszter tekintetét, Eszter pedig nem próbálta újranyitni az előző esti vitát. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a kérdés nem zárult le, csak átmeneti szünet állt be, mint a vihar előtti csendben. És valóban, nem kellett sokáig várni a folytatásra.

Dél körül, amikor a lakás levegője már szinte vibrált a kimondatlan feszültségtől, megszólalt a csengő. Márk nyitott ajtót. A küszöbön Gabriella állt, túlzó kedvességgel mosolyogva, karján egy kosárral, amelyet gondosan leterített, keményített szalvéta fedett.

– Megjöttem, aranyoskáim! – csicsergett, és már be is lépett, mielőtt Márk bármit reagálhatott volna. – Hoztam nektek káposztás pitét, tudom, mennyire szereted, Márk. Gondoltam, a tegnapiak után illik benéznem.

Amikor Eszter meghallotta a hangját, gyomra összeszorult. A „benézni” szó átlátszó ürügy volt. Gabriella nem békét hozott, hanem újabb fordulót a tegnapi csatából – ezúttal a fia jelenlétében, akinek támogatására nyilván számított.

– Jó napot, Gabriella – szólalt meg higgadtan Eszter, bár a hangja inkább hűvösre sikerült, mint semlegesre.

– Szervusz, Eszter – felelte az asszony, végigmérve őt egy gyors, ítélkező pillantással, amelyből hiányzott minden melegség. – Na, Márk, vedd csak át. Reggel óta a tűzhely mellett állok miattatok.

Márk zavartan átvette a kosarat.

– Köszönöm, anya. Gyere be, főzök teát.

A nappaliban telepedtek le. Gabriella kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, Eszter a vele szembeni fotelba ült, Márk pedig tétován álldogált közöttük, egyik lábáról a másikra nehezedve. Érezte, hogy elkerülhetetlen az összecsapás.