Eszter most először nézett rá keményebben.
— Neked fárasztó leírni? Szerinted nekem nem az mindezt kifizetni? Folytasd.

Egy pillanatra elhallgatott, és az ablak felé fordult. A kinti, szürke debreceni reggel tompa fénnyel csorgott végig az esőtől nedves aszfalton.

— A laptop törlesztőrészlete — mondta végül halkabban.

Marcell azonnal felkapta a fejét.
— De azt apa ígérte meg.

— Sok mindent megígért — válaszolta Eszter csendesen. — De végül én vettem meg. Hitelre. Mert a digitális oktatás alatt laptop nélkül kiestél volna az iskolából. Emlékszel, hogyan választottuk ki?

Emlékezett. Este ültek a kanapén, webáruházakat böngésztek, és ő mindenbe belekötött: ez túl gyenge, az nem elég menő, amaz egyáltalán nem tetszik.

Eszter akkor egy hosszú műszak után érkezett haza, kimerülten, mégis türelmesen próbált egyensúlyt találni Marcell vágyott csúcskategóriás gépe és a saját lehetőségei között.

Végül egy Lenovo mellett döntöttek — nem a legolcsóbb, de nem is elérhetetlen árú, korrekt teljesítménnyel. Marcell napokig úgy hordozta, mintha valami különleges kincs lenne.

— Osszuk el a havi részletet négyfelé — folytatta Eszter. — Két évre szól a hitel, de te már most használod. A havi törlesztő egynegyede tehát a te költséged. Írd be.

Marcell engedelmesen feljegyezte, majd letette a tollat.
— Most már tényleg ennyi?

— Korántsem — rázta meg a fejét Eszter. — Rengeteg apróság van még, amit fel sem soroltam külön, mert szinte naponta felmerül. Fertőtlenítő. Allergiagyógyszer. Fogkrém — igen, amit mindketten használunk, de én veszem meg. Mosópor. Sampon. Az új párna, mert a régitől fájt a nyakad. A telefonod kijelzőcseréje, amikor leejtetted az iskolában. Folytassam?

Marcell hallgatott. A teleírt lapot bámulta, a saját kamaszos betűit, és most először nem puszta számhalmazt látott, hanem a hétköznapjaik teljes képét.

— Add össze — mondta Eszter.

A fiú némán számolt. A végeredmény majdnem négyszerese lett a kapott gyerektartásnak.

— Látod — szólalt meg Eszter lassan. — A tartásdíj nagyjából a negyedét fedezi annak, amit havonta rád költünk. A maradék háromnegyedet én állom. A lakást, ahol élünk. Az ételt, amit megeszel. A ruhát, amit viselsz. A különórákat, amelyek javítják a jegyeidet. És mindent mást is, amitől szerinted nem lehetne teljes az életed.

Szünetet tartott, hogy legyen ideje végignézni a végösszeget.

— És igen, Marcell — tette hozzá halkan, de határozottan —, most visszatérhetünk arra a bizonyos táskára is.

Kicsit előrehajolt, mintha újra ahhoz a ponthoz akarná terelni a beszélgetést, ahonnan az egész vita elindult.

— A táska, Marcell. Az a bizonyos darab. Háromszázhatvan forintba került, mert le volt értékelve. Nem háromezer, nem egy fél fizetés. Háromszázhatvan. A saját keresetemből fizettem. Megdolgoztam érte, és jogom van néha magamra is költeni. És ha még egyszer a fejemhez vágod azt a táskát, akkor kipróbálunk valamit.

— Miféle „valamit”? — kérdezte Marcell, és a hangja hirtelen tompább lett.

— Egyszerű kísérlet. Egy hónapig kizárólag abból gazdálkodsz, amit az apád utal. Pontosan abból az összegből. Én egyetlen forinttal sem egészítem ki. Megnézzük, mire elég. A rezsire talán futja — bár a pénz majdnem fele rögtön el is megy rá. Étkezés? Lesz száraz tészta, akciós makaróni, víz a csapból. Olaj, gyümölcs, édesség — luxus. Különóra? Felejtsd el. Zsebpénz? Nem lesz. Ha elromlik a laptopod, oldd meg. Ha kinövöd a kabátodat, vagy szétszakad a cipőd, abból az összegből kell pótolnod. Ugyanígy a sulis apróságokat is. Tiszta helyzet. Benne vagy?