Marcell szó nélkül arrébb tolta a számításokkal teli papírt, mintha égetné az ujját.

— Nem — mondta végül halkan.

— Remek. Mert az apád által fizetett tartásdíjból nagyjából az első kiszakadt sportcipőig jutnál. Utána mezítláb járhatnál, és közben előadhatnád, hogy az anyád rosszul bánik a „te” pénzeddel.

Fél óra múlva már a konyhában ültek egy-egy bögre tea fölött. A beszélgetés elhalt. Marcell a gőzölgő italba bámult, Eszter pedig a fiát figyelte. A harag addigra elpárolgott belőle. Csak fáradtság maradt, meg valami nehéz, sajgó szánalom.

Tudta jól, hogy a fia nem rossz gyerek. Tizenhárom éves — időnként lusta, néha pimasz, makacs, olykor elviselhetetlen, mint annyi kamasz. De nem kegyetlen.

Azt is pontosan sejtette, honnan származnak azok a mondatok, amelyeket ma hallott tőle. Az apja ültette el benne őket. A válás után a férfi gyorsan berendezkedett az új életére: másik lakás, új autó, új feleség, kisebb gyerekek. A nagyobbik fiának pedig szabályosan, a törvény szerinti minimumot fizette — egy forinttal sem többet.

Biztosan azt gondolta, hogy szereti Marcelt. A maga módján. Elvitte hétvégente moziba, vett neki pizzát, néha drágább márkás cipőt is, és mellékesen odavetette: „Fiam, amit anyádnak utalok, az igazából a te pénzed. Arra költse, amire kell.”

Csak azt nem kérdezte meg soha, valóban elegendő-e az az összeg. Nem állított be hónap közepén, amikor a gyerek lázasan feküdt, és sürgősen gyógyszerre volt szükség. Nem telefonált elsején azzal, hogy „Eszter, dobok hozzá a különórára, gyengül a matek, ráférne egy kis erősítés.”

— Anya… — szólalt meg Marcell halkan.

— Igen?

— Ezt miért nem mondtad el korábban?

— Melyik részét?

— Hogy ennyire kevés az a pénz.

Eszter lassan kifújta a levegőt. Jogos kérdés volt. Miért hallgatott? Talán mert szerette volna megőrizni a fiúban az apa képét olyannak, amilyennek látta. Talán nem akart sértett exfeleségnek tűnni, aki a gyerek ellen hangolja az apját. Vagy egyszerűen úgy gondolta, a felnőttek pénzügyi csatározásai nem egy kamasz vállára valók.

Csakhogy ma ez a kamasz maga lépett be a számok világába — szemrehányással, kölcsönkapott mondatokkal, azzal a bizonyossággal, hogy mindent átlát.

— Azt hittem, idővel magadtól is észreveszed — felelte végül. — Meg azért sem beszéltem róla, mert ez nem a te harcod. Mi különváltunk az apáddal, de te nem tehetsz róla. Jogod van szeretni őt. Akkor is, ha bennem egészen más érzések élnek.

— Milyen érzések?

Eszter röviden, humor nélkül felnevetett.

— Olyan érzések, amelyek mellett az ember számol, számlákat fizet, túlórázik, foltozza a lyukakat, és néha reménykedik, hogy a másik fél egyszer észreveszi: a gyerek nő, és vele együtt nőnek a kiadások is. De őszintén? Erre már nem nagyon számítok.

— Akkor mire?

Sokáig nézte a fiát, mielőtt válaszolt volna.

— Arra, hogy te másféle férfi leszel.

Marcell lesütötte a szemét.

— És ha mégsem?

— De igen — felelte Eszter határozottan. — Mert nem pénzzel nevelek. És nem is pénz által. Azért teszem, mert az anyád vagyok.

Felállt, összeszedte a bögréket, a mosogatóba tette őket, és megnyitotta a csapot. A víz zúgása betöltötte a konyhát, mintha tompítani akarná a közöttük maradt csendet. Marcell az asztalnál maradt. Előtte még mindig ott hevert a számításokkal teli lap.