Egy perc múlva felvette, összegöngyölte, aztán újra kisimította, és gondosan a pulóvere zsebébe csúsztatta.

— Minek az neked? — kérdezte Eszter, miközben a kezét törölte a konyharuhába.

— Megmutatom apának — felelte Marcell.

Egy pillanatnyi szünet után még hozzátette:

— Jövő hétvégén, amikor megyek hozzá.

Eszter keze megállt a levegőben a mosogató fölött. A konyharuhát nem akasztotta vissza a helyére, csak bámult maga elé.

— Marcell, nem biztos, hogy ez jó ötlet — mondta halkan. — Ez kettőnk ügye. Apádnak nem kötelessége…

— Nekem viszont szükségem van rá — vágott közbe a fiú.

A hangja most nem volt sem sértett, sem indulatos. Inkább nyugodt és meglepően határozott. Eszternek furcsán ismerősnek tűnt ez a tónus, és egy másodperc múlva rájött, miért: pontosan így beszélt ő is, amikor már belefáradt a magyarázkodásba.

— Lássa csak, mire elég valójában az a gyerektartás — folytatta Marcell. — Nem fogok vitatkozni. Odaadom neki a papírt, aztán megyek videojátékozni. Onnantól az ő dolga, mit gondol róla.

Eszter tiltakozni akart. A szavak már a nyelvén voltak: hogy a gyerekeket nem szabad bevonni a felnőttek csatáiba, hogy az apa-fiú kapcsolat fontosabb minden sérelemnél, hogy a szülők közti feszültség nem öröklődhet tovább.

De amikor ránézett a fiára — a megfeszülő állkapcsára, az arcán kirajzolódó csontokra, a földre szegezett tekintetre — megértette, hogy ezt nem ő tanította neki. Ezt a makacs józanságot az élet adta.

Az az élet, amelyben a gyerektartást sokszor szívességként kezelik, és egy terrakotta színű táska, ami alig négyszáz forintba kerül, máris szemrehányás tárgya lesz.

— Rendben — sóhajtott végül. — Mutasd meg neki. De nyugodtan. Se kiabálás, se jelenet. Megegyeztünk?

— Megegyeztünk — bólintott Marcell, majd felállt. Az ajtóból még visszafordult. — Anya, maradt még tea?

— Igen, van.

— Öntenél még egy bögrével? És megkaphatom azt a vajas pirítóst, amit nem ettél meg?

Eszter elmosolyodott. Újra megtöltötte a bögréjét, friss pirítóst készített, és közben arra gondolt, hogy a legnehezebb számla, amit hónapról hónapra kiegyenlít, nem a rezsi, nem a bevásárlás és nem az iskolai költségek. Hanem annak az ára, hogy egyedül áll helyt anyaként. És ezt az összeget nem forintban mérik.

A következő vasárnap Marcell a megszokottnál korábban ért haza az apjától.

Eszter éppen a tűzhelynél állt, serpenyőben pirította a krumplit, amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását.

— Megmutattad? — kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna.

— Igen — jött a rövid válasz.

A fiú besétált a konyhába, leült a régi székére, és a tenyerét az asztalra tette, mintha kapaszkodna valamibe.

— Mit szólt?

— Azt mondta, biztos te találtad ki az egészet, hogy rossz színben tüntesd fel.

Eszter csendben lefedte a serpenyőt.

— És te?

— Azt feleltem, hogy én írtam. Az én kézírásom. A számolást is én csináltam, a telefonom számológépével.

A levegő megült közöttük.

— Aztán?

Marcell megvonta a vállát.

— Azt mondta, átgondolja. Meg hogy ez bonyolult ügy.

Eszter halványan elmosolyodott. Túl jól ismerte ezt a mondatot. A volt férje kedvenc menedéke volt a „bonyolult” szó.