Régen ezzel helyettesítette azt, hogy „már nem szeretlek”. Később azt, hogy „nem fogok többet fizetni”. Azután pedig azt, hogy „nem tudom gyakrabban elhozni a fiamat”. Mindig ugyanazt jelentette: nem kíván változtatni.

— Te mit válaszoltál?

— Semmit. Mentem játszani.

Eszter tányért tett elé. Marcell megfogta a villát, de egy darabig csak nézte a felszálló gőzt.

— Anya… — szólalt meg végül. — Megmutatod azt a táskát? Azt, amit vettél.

— A terrakottaszínűt?

— Azt.

Eszter kiment az előszobába, és visszahozta a táskát. Marcell óvatosan átvette, végigsimított az anyagán, belenézett a belsejébe.

— Szép darab — mondta kis idő után. — Tényleg csak négyszáz forint volt?

— Háromszázkilencvenkilenc — pontosított Eszter. — Apró híján négyszáz.

— Az nem sok érte.

— Nahát, nem is tudtam, hogy divatszakértő lakik velem — jegyezte meg nevetve.

— Komolyan mondom — felelte Marcell, és visszaadta a táskát. — Ennyiért ez kifejezetten jó vétel.

Ezután enni kezdett. Eszter leült vele szemben. Csendben vacsoráztak, de ez a hallgatás nem volt terhes. Inkább olyan, mint amikor már nincs mit bizonygatni egymásnak.

Odakint lassan leszállt az este. Valahol, egy másik lakásban talán ismét elhangzott a jól ismert mondat: „ez bonyolult”. Marcell zsebében pedig ott lapult az összehajtott, kockás papír a kissé girbegurba számokkal — apró bizonyítékként arra, hogy a gyerektartás még a valódi költségek felét sem fedezi.

Eszter nem bánta meg sem a táskát, sem a beszélgetést, sem azt, hogy a fia saját szemével látta a számokat. Gyerekeket nevelni puszta összegekkel fájdalmas dolog. De néha éppen ezek a számok mondják ki helyettünk az igazságot.