– Réka, beszélnünk kell – kezdte egy este fáradtan.

– Miről?

– Rólunk.

Őszintén kitálalt: a folyamatos fáradtságról, a munkahelye elvesztésétől való félelméről, az állandó ingerültségről és az alváshiányról.

– Azt szeretném, ha újra a család lenne az első. Nyilvánvaló, hogy az irodai karrier nem neked való – tette hozzá végül.

– Tehát ismét én vagyok a hibás? – kérdezett vissza halkan.

– Nem ezt mondtam.

– Akkor mit?

– Azt, hogy fantasztikus anya és feleség vagy. Ostoba voltam, hogy ezt nem értékeltem. Fogalmam sincs, hogyan bírtad egyszerre a háztartást és a munkát.

Réka néhány másodpercig hallgatott.

– Rendben, felmondok.

– Komolyan? – csillant fel Botond szeme.

– Igen. De csak egy feltétellel.

– Hallgatlak.

– Itthonról fogok dolgozni.

– És Nóra? Meg én?

– A feladatokat elosztjuk fele-fele arányban. Te hozod el az iskolából, én viszem reggel. A reggeli a te reszortod, vacsorát én főzök. Marcellt felváltva sétáltatjuk. És nincs többé olyan, hogy Ildikó előtt a lustaságomról beszélgetünk. Ő pedig nem kritizálhat engem többé.

Botond gondolkodás nélkül rábólintott.

Réka letöltötte a felmondási idejét, majd visszatért a szabadúszó munkához. Lassan helyrebillent minden. A bevétele még nőtt is az irodai fizetéshez képest, Nóra ismét kiegyensúlyozott, vidám kislány lett, Botond pedig nem aludt el többé a dugóban a volán mögött.

Amikor Ildikó megtudta az unokaöccsétől, hogy Réka kilépett az állásából, próbált botrányt kavarni. Szégyellte, hogy „egy felnőtt nő otthon ül”. Ám ezúttal gyorsan leállították, és világossá tették számára, hogy a család ügyeibe nincs beleszólása. Éppen ez a határozott kiállás mentette meg végül a kapcsolatukat.