– Elég ebből a szentbeszédből! – csattant fel Balázs. – Jog szerint ugyanúgy örökös vagyok, mint te. Ez tény. A telek meg… kár érte, de akár azt is értékesíthettétek volna.

– A törvény talán neked ad igazat, de a lelkiismeret nem – felelte Nóra higgadtan. – Nem kapsz semmit. A hagyatéki ügyeket már lezártam.

– Azt hiszed, ennyiben hagyom? – lépett közelebb Balázs. – Ne ringasd magad illúziókba. Találkozunk a bíróságon.

– Legyen úgy – vont vállat Nóra.

Visszament a lakásba. A komódon ott állt a bekeretezett fénykép: az apja átkarolta az anyját, mindketten mosolyogtak. Olyan békésnek tűntek.

Nóra halkan felsóhajtott.

– Bocsássatok meg… de őt nem tudom felmenteni.

Egy hét múlva Balázs valóban megpróbálta megtámadni a végrendeletet, követelve a részét a szülői vagyonból. Az iratok azonban szabályosan, precízen voltak elkészítve, minden a helyén volt.

Nóra azt hitte, ezzel pont kerül az ügy végére. De a történet nem itt zárult le.

Néhány hónappal később egy közös ismerős futott össze Leventével, és nem mulasztotta el elmesélni Nórának a találkozást.

– El sem hiszed… Semmire sem vitte – kezdte izgatottan. – Ott állt elegánsan, ingben, mintha minden rendben lenne. Aztán panaszkodni kezdett, hogy nincs hol laknia.

– Hogyhogy? – hökkent meg Nóra.

– Úgy, hogy az a nagy „vállalkozás”, amiről beszélt, nem is létezett. Egy fiatal lány tartotta el. Csinos volt, jómódú családból. Az apja tehetős ember. A lány fizette a lakást, autót vett neki, ruházta, cipőre is adott…

Nóra némán hallgatta. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Lelki szemei előtt megjelent az apja arca: fáradt, mégis bizakodó. Mindig azt hajtogatta:

– Egy férfi dolgozik, előbb-utóbb talpra áll. Csak idő kell neki. Meglesz mindene.

– Meg is volt neki „minden” – mondta Nóra keserű mosollyal –, csak éppen más pénzén.

– Valóban megvolt neki „minden” – folytatta Nóra keserűen –, csak éppen nem a saját erejéből. Egy igazi kitartott volt.

A barátnője bólintott.

– Csakhogy a mesének vége szakadt. A lány férjhez ment. Az apja választott neki férjet, egy „ígéretes” fiatalembert, nem egy naplopót. Gábort pedig egyszerűen kitették. Pénz nélkül, csomag nélkül – még a fogkeféjét sem vihette magával. El tudod képzelni? Mintha egy rossz bohózat lenne.

Nóra mély levegőt vett. Furcsa kettősség szorította a mellkasát: nem is annyira a bátyja miatt fájt neki, hanem a szülei miatt. Leginkább az apjáért sajgott a szíve. István az utolsó pillanatig próbálta mentegetni a fiát, hitt benne, hogy egyszer észhez tér, visszatalál, és helyrehozza mindazt, amit elrontott.

– Most itt él a városban – tette hozzá a barátnő. – Kibérelt valami apró szobát a külvárosban. Azt beszélik, még állást sem talál rendesen. Tudod, aki hozzászokik a könnyű élethez, annak nehéz megtanulni akár egy egyszerű levest is megfőzni.

Nóra lesütötte a szemét.

– Kétszer is megkeresett pénzért – mondta halkan. – Olyan összegeket kért, mintha zsákszámra állna nálunk a pénz. Természetesen nemet mondtam.

– Jól tetted. Családod van, gyerekeid. Nem tartozol neki semmivel. A saját döntéseinek issza a levét.

Nóra csak bólintott. Mostanra minden illúzió szertefoszlott benne. Örökségről, igazságosságról, törvényről szóló viták – mind értelmüket vesztették. A valóság józanabb és keményebb volt, mint bármilyen hangzatos érv.

Eszébe jutott egy régi este a konyhában. Néhány hónappal a halála előtt István váratlanul megszólalt:

– Tudod, kislányom, nem minden gyerekre lehet rábízni az öregkort. A vagyont meg főleg nem. Jó, hogy te itt vagy nekünk.

Akkor Nóra csak legyintett, nem tulajdonított jelentőséget a szavaknak. Most azonban mindegyik visszhangzott benne.

Eltelt fél év. Balázs többé nem hívta. Időnként hallotta, hogy a piacon látták, alkalmi munkát vállalt, ládákat pakolt. Olyan hírek is keringtek, hogy elveszítette az iratait, idegeneknél húzza meg magát, és egyre gyakrabban az italhoz nyúl.

Nórában nem maradt sem harag, sem szánalom. Egyszerűen ment tovább az élete. Nevelte a gyerekeit, dolgozott, támogatta a férjét. Esténként, amikor elhaladt a komód mellett, mindig megállt egy pillanatra a szülei fényképe előtt.

– Köszönök mindent – suttogta ilyenkor. – Azt is, hogy megtanítottatok különbséget tenni érték és látszat között. És hogy nemcsak egy lakást hagytatok rám, hanem tartást és szeretetet is.

Nem maradt benne semmi, amin osztozni kellett volna. Ami igazán számított, azt már rég megkapta – és meg is tudta őrizni.