Nóra ilyenkor komolyan bólogatott, és minden alkalommal hozzátette: elsimítom az arcocskádat, hogy még inkább anyukádra hasonlíts. Egy este aztán szorosan Lillához bújt, és halkan kérlelte: ne menj el, annyira szeretlek.

Gabriella vette észre elsőként, milyen látványosan megváltozott Lilla. Mintha kinyílt volna, akár egy tavaszi virág. Karcsú alakja még formásabb lett, arcát egészséges pír színezte, és ami korábban elcsúfította, szinte észrevétlenül eltűnt. Az égési hegek napról napra halványodtak, mintha a levegőben oldódtak volna fel. Amikor pedig megpillantotta Gergőt a folyosón, lesütötte a szemét, de az arca azonnal lángba borult. Úgy tűnt, a férfi tekintete is gyakrabban időzik rajta. Az ápolónők között megindult a suttogás: ahol füst van, ott bizony tűz is akad.

Egy délután Gergő magához hívatta Gabriellát az irodájába. Jókedvű mosollyal fogadta.

– Gabriella, fontos mondanivalóm van – kezdte. – Szeretném, ha találnánk egy alkalmat, amikor a kollégákkal együtt ünnepelhetünk. Megházasodom. Nem kerestem görcsösen a boldogságot, mégis úgy érzem, az ég küldte el nekem azt a nőt, akit szerethetek. A kislányom pedig édesanyát kap. Önnek külön köszönettel tartozom, amiért annak idején éppen őt küldte mellém segíteni. Igazi kincsre találtam.

Akadtak, akik irigyen összesúgtak a háttérben, mások szerint a „csúnya” Lillának hihetetlen szerencséje volt. Volt, aki törtetőnek nevezte. A többség azonban őszintén örült Gergőnek és Lillának. Szép pár voltak, és Nóra ragyogó arccal nézett hol az egyikükre, hol a másikukra.

Lilla magához ölelte a kislányt.

– Látod azt a felhőt odafent? – suttogta. – Anya onnan figyel minket, és boldog, hogy már nem sírunk, hanem nevetünk.

Nóra komolyan felnézett az égre, majd visszasúgta:

– Olyan vagy, mint anyukám. Szép és kedves. Nagyon szeretlek. Soha ne hagyj el.

A jóság olyan, mint a napfény: mindent beragyog maga körül. És ahol fény születik, ott a boldogság is gyökeret ver.