Most mégis bénultan állt.

Ez lehetett volna a boldog befejezés egy elhagyott kislány történetében. De Lilla szíve nem ujjongott. Érezte, hogy ha beengedi, régi sebek szakadnak fel. Kérdések özöne zúdulna rá – miért, hogyan, miért pont őt hagyta ott? És talán nem kapna rájuk választ.

Most jó az élete. Mindenért megküzdött. Akkor lett volna szüksége az anyjára, amikor még kicsi és védtelen volt. Húsz év telt el azóta, hogy egy magára maradt gyermeket hátrahagytak ebben a hatalmas, kíméletlen világban. Az a gyerek mára felnőtt.

És már nincs szüksége rá.

Lilla becsukta az ajtót. Felhangosította a zenét, és táncolni kezdett a szoba közepén.

Könnyei megállíthatatlanul gördültek végig az arcán.

❦

— Halló, Lilla? Lillácska, hallasz engem egyáltalán? — harsant fel a telefonban a nagynéni hangja, mire Lillát hirtelen elfogta a kísértés, hogy egyszerűen megszakítsa a hívást. — Na, válaszolsz végre?

— Figyelj ide, holnap megyek hozzátok. Két hétre maradok, mert Debrecenben dolgom akad.

— Micsoda, hogy szállodába? Te teljesen elvesztetted a józan eszedet, Lilla? Felhívjam az anyádat, hogy rendet tegyen a fejedben?

Lillának sosem volt szerencséje a rokonsággal.