– Miféle ostobaság ez, hogy egyedül akarsz gyereket nevelni? – korholta annak idején. – Előtted az egész élet. Tönkreteszed magad ezzel a bolondsággal!

Réka fiatal volt és befolyásolható. Nem mert ellentmondani az anyjának, inkább hallgatott rá, még ha a döntés később fájó sebként is maradt meg benne.

Az évek múltak. Réka igyekezett eltemetni magában a történteket, bár időről időre előtört belőle a bűntudat. Végül férjhez ment egy hivatásos katonához, és a férj szolgálati helyére költözött, egy távoli magyarországi laktanyavárosba. Ott új életet kezdett, rendezett körülmények között. A múltjáról azonban mélyen hallgatott; a férje mit sem tudott az első gyermekről. Nem sokkal később fiuk született, és Réka úgy érezte, végre révbe ért.

Hajnalka viszont nem találta a helyét. Miután a lánya elköltözött, egyedül maradt a házban, és a csendben egyre gyakrabban tértek vissza hozzá a gondolatok az elhagyott kislányról. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Szégyellte magát, amiért annak idején ő beszélte rá Rékát arra a döntésre. Hosszú vívódás után elhatározta: megkeresi a gyermeket, és magához veszi.

Így került Lilla hozzá – minden tiltakozása ellenére. Papíron ez boldog fordulatnak tűnhetett volna: végre a saját véréhez került. A valóság azonban egészen más lett.

Hajnalka nem számolt azzal, hogy az évek már felette is eljártak. Egy kisgyerek figyelmet, türelmet, játékot igényel – ő pedig hamar kifáradt. Alig telt el egy esztendő, és egyre gyakrabban panaszkodott fáradtságra. Nem volt kedve sétálni, mesét olvasni, beszélgetni. Lilla élénksége idegesítette, a kérdései bosszantották, az ellentmondásai feldühítették.

A szeretet hiányát a gyerek is megérezte. Lilla dacos lett, gyakran szándékosan feleselt. A házban szinte mindennap akadt valami vita: nem elég alaposan mosta fel a padlót, rossz jegyet hozott haza, későn ért haza az utcáról, vagy elszakította az új cipőjét. Bármi elég volt ahhoz, hogy Hajnalka éles hangon rendre utasítsa. A szidás mindennapossá vált, és ezzel együtt a távolság is nőtt közöttük.

Lilla magányosan nőtt fel. Nem kapott gyengédséget, nem érzett megértést, és egyre csak azt számolgatta, hány év választja el attól, hogy végre elköltözhessen ebből a rideg házból.

– Te hálátlan kölyök! – csattant fel egyszer Hajnalka. – Kihoztalak abból a nyomorúságból, esélyt adtam neked a rendes életre, és te így viselkedsz velem? Hogy merészelsz…?

A levegő megfagyott közöttük, és Lilla tudta, hogy ez a mondat csak a kezdete egy újabb, elkerülhetetlen összecsapásnak.

– Hogy beszélsz velem? – harsogta tovább Hajnalka, de Lillából ekkorra már kiszakadt mindaz, amit évek óta magában hordozott.

– Nem kértem, hogy megments! Nem kértem semmit! Gyűlöllek! – kiáltotta, és a hangja egyszerre volt remegő és elszánt.

Ez a mondat végképp olaj volt a tűzre. A nagymama attól a naptól kezdve még kérlelhetetlenebbül bánt vele, mintha személyes árulásként élte volna meg a lány dühét. A lakás levegője egyre fojtogatóbbá vált, minden apróságból vita kerekedett.

Lilla azonban már nem akart harcolni. Inkább számolt vissza. A feszült otthoni légkör csak még inkább megerősítette abban, hogy amint lehet, saját lábára áll, és maga mögött hagyja a múltat.