Először csecsemőotthonba került. Rokona nem akadt, aki magához vette volna. Ott élt öt esztendőn át. Nem mondhatni, hogy tudatosan szenvedett volna – másfajta életet nem ismert. A nevelők alapvetően kedvesek voltak, és Lilla hamar kitűnt a többiek közül. Nemcsak a külseje miatt, hanem mert szófogadó és értelmes gyerek volt, aki igyekezett alkalmazkodni mindenhez. Már akkor megtanulta, hogy ha nem okoz gondot, könnyebb elfogadást kapnia – és ez a felismerés később is végigkísérte az életét.

Az ilyen gyerekeket általában könnyű szeretni. Nem csinálnak felfordulást, nem követelnek állandó figyelmet, és szinte mindent önállóan megoldanak: felöltöznek, megesznek mindent, amit eléjük tesznek, este pedig külön kérés nélkül elalszanak. Lilla is ilyen volt. Nem azért kedvelték, mert különösebben kényeztették volna, hanem mert „kényelmes” gyereknek számított.

És ő kapaszkodott ebbe a szeretetbe. Jólesett neki, hogy fontos valakinek – ha másnak nem, hát az intézet dolgozóinak. Minden erejével azon volt, hogy megfeleljen. Igyekezett példásan viselkedni, szót fogadni, nem sírni feleslegesen, nem kérdezni túl sokat. Megtanulta, hogy ha jó kislány, akkor marad a melegség, a mosoly, az ölelés.