És most jön valaki, akit nagymamának hívnak, és el akarja vinni. Egy idegen házba, egy ismeretlen életbe. Lillának nem kellett új otthon. Nem vágyott más családra. Ami volt, azt ismerte – és ez éppen elég volt neki.

Az első találkozás egyáltalán nem sikerült jól. A sírástól feldagadt szemű, csúnyán és túl rövidre nyírt hajú kislány, megkopott, jellegtelen ruhában, nem keltett különösebb meghatottságot az idős asszonyban.

Lilla a szoba sarkába húzódva állt, ahová a találkozóra vezették. Félrebillent fejjel, bizalmatlanul figyelte az idegent, mint egy sarokba szorított kisállat. A nő furcsa volt számára: öreg, kemény tekintetű, és valami kellemetlen, idegen szag lengte körül, amitől Lilla ösztönösen hátrált.

– Hát te meg miért állsz ott úgy, mintha nem is hozzám tartoznál? Nem örülsz nekem? Azért mégiscsak a nagyanyád vagyok! Gyere csak ide, hadd öleljelek meg!

– Nem megyek! Nem akarok! – tört ki Lillából hisztérikusan. – Nem ismerlek! Nem szeretlek! Én Esztert szeretem! Engedjetek vissza hozzá!