– Nahát, micsoda makrancoskodás! Mindjárt adok én neked okot a sírásra! Nézd csak, még válogat is! Örülnöd kéne, hogy hazaviszlek!

Az a különös, tájszólásos beszéd örökre beleégett Lilla emlékezetébe. Abban a percben valami megkeményedett benne. Az érzés, amely akkor megszületett, hosszú éveken át elkísérte, és a nagymamához fűződő viszonyát mindvégig meghatározta.

Attól a naptól kezdve ez az ellenszenv nem halványult, hanem évről évre csak erősödött benne. Ahogyan a nagymamája iránt érzett harag is.

Hajnalka – így hívták az idős asszonyt – Lilla édesanyjának, Rékának volt az anyja. Pontosan tudta, hogy a lánya mindössze tizennyolc éves volt, amikor teherbe esett. Férjről szó sem volt, csupán futó ismeretségek, komolytalan kapcsolatok vették körül Rékát, így a születendő gyermek apjának nevét sem lehetett volna bejegyezni. Hajnalka akkor határozottan a sarkára állt, és addig győzködte a tapasztalatlan lányát, míg végül rávette, hogy mondjon le a babáról.

– Miféle ostobaság ez, hogy egyedül akarsz gyereket nevelni? – korholta annak idején. – Előtted az egész élet. Tönkreteszed magad ezzel a bolondsággal!