Hajnalka nem számolt azzal, hogy az évek már felette is eljártak. Egy kisgyerek figyelmet, türelmet, játékot igényel – ő pedig hamar kifáradt. Alig telt el egy esztendő, és egyre gyakrabban panaszkodott fáradtságra. Nem volt kedve sétálni, mesét olvasni, beszélgetni. Lilla élénksége idegesítette, a kérdései bosszantották, az ellentmondásai feldühítették.

A szeretet hiányát a gyerek is megérezte. Lilla dacos lett, gyakran szándékosan feleselt. A házban szinte mindennap akadt valami vita: nem elég alaposan mosta fel a padlót, rossz jegyet hozott haza, későn ért haza az utcáról, vagy elszakította az új cipőjét. Bármi elég volt ahhoz, hogy Hajnalka éles hangon rendre utasítsa. A szidás mindennapossá vált, és ezzel együtt a távolság is nőtt közöttük.

Lilla magányosan nőtt fel. Nem kapott gyengédséget, nem érzett megértést, és egyre csak azt számolgatta, hány év választja el attól, hogy végre elköltözhessen ebből a rideg házból.

– Te hálátlan kölyök! – csattant fel egyszer Hajnalka. – Kihoztalak abból a nyomorúságból, esélyt adtam neked a rendes életre, és te így viselkedsz velem? Hogy merészelsz…?