A levegő megfagyott közöttük, és Lilla tudta, hogy ez a mondat csak a kezdete egy újabb, elkerülhetetlen összecsapásnak.

– Hogy beszélsz velem? – harsogta tovább Hajnalka, de Lillából ekkorra már kiszakadt mindaz, amit évek óta magában hordozott.

– Nem kértem, hogy megments! Nem kértem semmit! Gyűlöllek! – kiáltotta, és a hangja egyszerre volt remegő és elszánt.

Ez a mondat végképp olaj volt a tűzre. A nagymama attól a naptól kezdve még kérlelhetetlenebbül bánt vele, mintha személyes árulásként élte volna meg a lány dühét. A lakás levegője egyre fojtogatóbbá vált, minden apróságból vita kerekedett.

Lilla azonban már nem akart harcolni. Inkább számolt vissza. A feszült otthoni légkör csak még inkább megerősítette abban, hogy amint lehet, saját lábára áll, és maga mögött hagyja a múltat.

Az iskolában szorgalmas volt, jó eredményeket hozott. A zsebpénzéből következetesen félretett, még ha csak keveset is tudott összegyűjteni. Nem volt rest dolgozni sem: hol gyerekzsúrokon szórakoztatta a kicsiket jelmezbe bújva, hol szórólapokat osztogatott, máskor a szomszéd kutyáját sétáltatta. Mindent elvállalt, ami közelebb vihette a függetlenséghez.