– Jó napot kívánok! – köszönt rá kedves hangon az adminisztrátor. – Időpontot szeretne kérni, vagy érkezett vizsgálatra?

– Jó napot – felelte Lilla udvariasan. – Van előjegyzésem. Rékához jöttem tizenkettőre.

A recepciós arca együttérző kifejezést öltött.

– Sajnos Réka megbetegedett, táppénzen van. A mai rendelés elmarad.

Lilla döbbenten nézett rá.

– Tessék? Én külön kértem, hogy értesítsenek, ha bármi változik! Miért nem hívtak fel? A város másik végéből jöttem ide!

– Telefonáltunk – jelentette ki magabiztosan a lány. – Minden mára beírt pácienssel felvettük a kapcsolatot.

Válaszul Lilla elővette a mobilját, és megnyitotta a híváslistát. A kijelzőn egyetlen nem fogadott hívás sem szerepelt.

– Nézze meg nyugodtan – tartotta oda a készüléket. – Semmi. Egyetlen bejövő hívás sincs. Miért állít valótlanságot? Az időmet elpazarolták, a programomat felborították… Olyan nehéz lenne beismerni, ha hibáztak, és egyszerűen bocsánatot kérni?

A recepciós változatlanul tökéletes mosollyal kattintott néhányat a számítógépén.

– Amikor hívtam, elnézést kértem – mondta higgadtan. – A rendszerben rögzítve van a hívás ténye.

– Ez már nevetséges! – csapott az asztalra Lilla akkora erővel, hogy a váróban ülő idős házaspár ijedten összerezzent, és riadt pillantást vetett rá.

– Az idegeskedés nem tesz jót – jegyezte meg kioktató hangon a recepciós. – Ha szeretné, adhatok új időpontot a jövő hétre.

– Köszönöm, nem élek vele – morogta Lilla. – Inkább keresek egy olyan rendelőt, ahol nem felejtik el, kit hívtak fel, és kit nem. Van elég versenyhelyzet, talán másutt tényleg dolgoznak munkaidőben, ahelyett hogy csak a számítógépet kattogtatják.

Ezzel sarkon fordult, és indulatos léptekkel elhagyta a rendelőt.

A bejárati ajtó még nagyot csattant mögötte, ahogy kiviharzott az épületből.

– Hát ennyire ütődött is csak én lehetek, hogy ide jöttem… – dohogta félhangosan, miközben végigsietett az utcán.

Odabent a recepciós biztató mosolyt erőltetett az ijedt házaspárra.

– Mostanában mindenki túlságosan feszült – jegyezte meg mentegetőzve.

A várakozók helyeslően bólogattak, mintha ezzel igazolnák, hogy a jelenet teljesen indokolatlan volt.

Lilla közben, akit szinte fűtött a sértettség, már a buszmegálló felé tartott. Amikor megérkezett a járat, gyorsan kiderült, hogy ülőhelyről szó sem lehet. Az ajtónál két testes nő állta el az utat, hatalmas szatyrokkal a kezükben, és élénken tárgyalták a világ dolgait.

A lány a kapaszkodónak dőlt, és megvető pillantással méregette őket. Nem messze tőle egy bőrdzsekis fiú incselkedve rákacsintott. Lilla fintorogva elfordította a fejét.

„Persze, helyet adni egyiknek sem jut eszébe. Idősebb asszonyok szorulnak az ajtóba… Szégyen. Bárcsak velük is így bánnának otthon” – fortyogott magában.

Amikor végre leszállt, a ház udvarán újabb akadály várta. Az autója mellett egy apró termetű, elegáns lány sürgölődött, egy csillogó BMW tulajdonosa.

– Mondd csak, kislány, mostanában mennyiért adják a jogosítványt? – kérdezte Lilla mézes-mázos hangon.

– Tessék? Mi a problémája? – kapta fel azonnal a fejét a másik.