– Elég, anya – vágott közbe Márk fáradt, mégis szilárd hangon. – Rékának igaza van. Előre kellett volna beszélnünk a költözésedről. És nem nyúlhatsz a dolgaihoz az engedélye nélkül.

– Tehát most már az ő oldalán állsz? Lecseréled az anyádat erre a… erre a…

– Egy szót se többet – szakította félbe. – Réka a feleségem. Szeretlek téged is, de most te lépted át a határt.

Meglepett az eltökéltsége. Korábban ilyenkor inkább hallgatott, vagy semlegesnek álcázva magát valójában az anyjának adott igazat.

– Akkor elmegyünk! – jelentette ki Andrea, és ismét felpattant. – Azonnal pakolj!

– Elmegyünk? – kérdezett vissza Márk.

– Hát persze! Nem hagylak itt vele! Átköltözünk Vivienhez. Ott nyugalom lesz, nem ilyen modern hóbortok! Majd meglátod, mennyivel jobb lesz!

Szótlanul figyeltem a férjemet. Ez volt a döntő pillanat – most kellett eldőlnie, merre billen a mérleg.

Márk tekintete anyjáról rám vándorolt, majd vissza. Az arca lassan megváltozott, mintha először látná tisztán mindazt, ami valójában történik körülöttünk.