A következő pillanatban megszólalt.

– Nem, anya… – mondta halkan, mégis olyan határozottsággal, amit ritkán hallottam tőle. – Itt maradok. A feleségem mellett van a helyem.

Andrea arca elvörösödött a dühtől.

– Hát ennyire hálátlan lettél? Ennyi az egész, amiért felneveltelek?

– Szeretlek, anya – lépett közelebb Márk, és óvatosan megfogta a kezét. – De nem dönthetsz helyettem. Nem mondhatod meg, kivel és hol éljek. Felnőtt vagyok. Saját családom van.

Andrea kirántotta a kezét, majd élesen a bőröndök felé fordult.

– Rendben. Akkor pakold össze a dolgaimat. Úgy látszik, az öreg anyára már nincs szükség.

– Senki nem küldi el – szólaltam meg nyugodtan. – Maradhat pár napig, amíg talál más megoldást. Egyetlen feltételünk van: tartsa tiszteletben a határainkat.

– Hogy még könyörögjek is? – emelte fel az állát sértetten. – Köszönöm szépen a vendéglátást. Inkább megyek oda, ahol valóban megbecsülnek.

A következő órában Márk csendben segített összeszedni azokat a holmikat, amelyeket Andrea már szinte az egész lakásban szétszórt. Anyósa hangosan sóhajtozott, időnként vádló pillantásokat vetett rám, de többé nem próbálta befolyásolni a fiát. Talán ő is érezte, hogy ezúttal túllőtt a célon.