Amikor a taxi végül elhajtott a csomagokkal megpakolva – és kiderült, hogy Réka valóban tárt karokkal fogadja majd –, különös csend telepedett a lakásra. Olyan csönd, amilyenre régóta vágytam.

– Sajnálom – törte meg Márk a hallgatást. – Nem kellett volna azt mondanom, hogy én vagyok a lakás tulajdonosa… meg azokat a megjegyzéseket sem.

Bólintottam, de még mindig kavarogtak bennem az elmúlt órák eseményei.

– Miért mondtad neki, hogy a tied a lakás? – kérdeztem végül.

Leült a kanapéra, és fáradtan végigsimított az arcán.

– Fogalmam sincs… Talán védekezés volt. Nem akartam, hogy azt higgye, eltartasz. Ismered őt: számára ez mindent jelent.

– Tudom – ültem mellé. – De ez nem igaz. Mindketten dolgozunk, együtt építjük az otthonunkat. Teljesen mindegy, kinek a neve szerepel a papíron.

– Neki nem mindegy – rázta a fejét. – Ő abban nőtt fel, hogy a férfi akkor férfi, ha mindenben ő az első, főleg anyagilag. Különben szerinte a házasság gyenge lábakon áll.

Aznap este hosszú órákon át beszélgettünk. Mesélt a gyerekkoráról, amelyet egy erős akaratú, egyedülálló anya irányítása alatt töltött; arról, milyen nehéz volt egyszerre megfelelni neki és nekem. Én pedig bevallottam, mennyire próbáltam évekig beleilleszkedni Andrea elképzeléseibe az „ideális meny” szerepéről. Kimondtuk azt is, mennyi bűntudatot cipelt magával, amiért folyton közvetítenie kellett kettőnk között.