– Kénytelen voltam elköltözni – vette át a szót Andrea határozottan. – Olyan állapotok vannak ott, hogy maradni sem lehet. Albérletre a nyugdíjamból pedig aligha futná… ezt te is beláthatod.

Lassan összeállt a kép.

– Tehát úgy döntöttetek, hogy ideiglenesen nálunk laksz? – kérdeztem.

– Nem „nálatok”, hanem a fiamnál – javított ki élesen. – Ez mégiscsak az ő otthona!

Meglepve néztem Márkra. A lakás jogilag az enyém volt, még jóval a házasságunk előtt örököltem Ilonától. Ezzel ő is tisztában volt.

– Anya velünk marad egy ideig – mondta ki végül, makacsul a vállam fölé nézve. – Már kiürítettem a tárolót a holmijának.

Csak ekkor vettem észre, hogy a saját dobozaim – régi könyvek, szezonális ruhák – a nappali közepén hevernek. Valaki minden szó nélkül kipakolta őket.

– Márk… ezt megbeszélhettük volna előre. Előkészíthettem volna a szobát, átrendezhettem volna a dolgokat…

– Mit kellett volna ezen megbeszélni? – csattant fel Andrea. – Egy fiú kötelessége, hogy segítsen az édesanyján! Ez minden rendes családban így van. Feltéve, hogy valóban rendes családról beszélünk.