– Igen, család vagyunk – válaszoltam nyugodtan, és meglepő tisztasággal láttam a helyzetet. – Soha nem hangoztattam, hogy ez az én lakásom. Nem számított. De most az édesanyád a holmijaim között turkál, és szabályokat akar felállítani a saját otthonomban. Te pedig ehhez asszisztálsz.

– Csak segíteni akartam neki… – motyogta.

– Segíteni lehet úgy is, hogy közben nem veszed el mástól a méltóságát – feleltem. – Az viszont egészen más, ha valakit főnökké nevezel ki a fejem fölött.

Andrea felé fordultam.

– Nem ellenzem, hogy ideiglenesen nálunk lakjon, amíg tart a felújítás vagy talál másik helyet. De ennek feltétele van: tiszteletben tartja a határaimat. Nem szól bele a házasságunkba, és nem rendelkezik a dolgaim felett.

A válasz egy gúnyos horkantás volt.

– Még mit nem! Hogy én alkalmazkodjam? Nyilván az a célod, hogy kitúrj innen, és összevessz Márkkal!

Megráztam a fejem.

– Ez nem igaz. Öt éven át hallgattam a beszólásait, a kéretlen tanácsait, a folyamatos kritikát. Mindig próbáltam békét teremteni, lenyelni a sértéseket, csak hogy ne legyen viszály köztünk. De mindennek van határa, és most úgy érzem, elérkeztem hozzá.

Andrea hirtelen talpra ugrott a fotelből.

– Márk! – csattant fel élesen. – Hallod, milyen hangnemben beszél velem? Nem mondasz neki semmit?

A férjemre néztem. Az arcán egymásnak feszülő érzések váltották egymást: zavar, feszültség, ingerültség, sőt valami halvány szégyen is. Láthatóan őrlődött kettőnk között, és egy pillanatra majdnem megsajnáltam. Majdnem – ha nem csengtek volna még a fülemben a korábbi szavai az „új háziasszonyról”.

– Réka… – szólalt meg végül tétován. – Anya csak segíteni akart. Talán kicsit túlreagálod.

– Túlreagálom? – kérdeztem hitetlenkedve. – Márk, térj már észhez! A holmimat akarja kidobálni, a saját elképzelései szerint akarja átalakítani az életünket, te pedig ezt jó szándéknak nevezed?

– Nem akarok beleavatkozni a vitátokba – sóhajtott Andrea mártírszerepbe bújva. – De, kisfiam, én előre megmondtam: ez a lány nem becsül téged. Talán jobb lenne, ha elmennénk innen. Meghúzhatnánk magunkat Viviennél, ő úgyis hívott minket.

Megdermedtem. Tehát volt hová mennie. Akkor miért kellett ez az egész jelenet?

– Viviennél? – kérdeztem lassan. – Vagyis van más lehetőség?

– Ne üsd bele az orrod olyanba, amihez semmi közöd! – förmedt rám Andrea, de a kimondott szavakat már nem lehetett visszaszívni.

– Anya… azt mondtad, Vivien őszig a nyaralójában lesz… – jegyezte meg Márk zavartan.

Andrea tekintete ide-oda cikázott közöttünk.

– Tegnap hívott… Azt mondta, odaadja a kulcsokat…

– Anya – Márk hangja most először csengett határozottan. – Ezt az egészet kitaláltad? A beázást is?

– Hogy merészelsz ilyet feltételezni?! – kapott a mellkasához. – A saját fiam kételkedik bennem! Leszakadt nálam a plafon! Menj, nézd meg, ha nem hiszel!

– Meg is fogom – felelte Márk, és elővette a telefonját. – Felhívom Benedeket, hogy ugorjon át hozzád és nézzen körül.

– Ne telefonálgass senkinek! – csattant fel Andrea, majd hirtelen visszavett a hangjából. – Jó… rendben… a plafon ép. De mondd meg, normális dolog magára hagyni az anyját ebben a korban? A fiának kötelessége gondoskodni róla!