Kívülről szemléltem a jelenetet, mintha nem is a saját életem zajlana előttem. Öt év házasság után is döbbenten láttam, milyen kifinomultan képes Andrea érzelmi zsarolással irányítani a fiát. És azt is, milyen könnyen enged ennek.

– Mindig melletted álltam, és ezután is így lesz – mondta Márk csendesen. – De nem hazugságok árán. És főleg nem úgy, hogy közben tönkremegy a saját családom.

Andrea felcsapta a kezét.

– Miféle család? Hiszen nem is szeret téged! Egy rendes feleség örülne, ha az anyósa segít. Megbecsülné a tanácsait. Ez meg csak a lakását félti!

– Elég, anya – vágott közbe Márk fáradt, mégis szilárd hangon. – Rékának igaza van. Előre kellett volna beszélnünk a költözésedről. És nem nyúlhatsz a dolgaihoz az engedélye nélkül.

– Tehát most már az ő oldalán állsz? Lecseréled az anyádat erre a… erre a…

– Egy szót se többet – szakította félbe. – Réka a feleségem. Szeretlek téged is, de most te lépted át a határt.

Meglepett az eltökéltsége. Korábban ilyenkor inkább hallgatott, vagy semlegesnek álcázva magát valójában az anyjának adott igazat.

– Akkor elmegyünk! – jelentette ki Andrea, és ismét felpattant. – Azonnal pakolj!

– Elmegyünk? – kérdezett vissza Márk.

– Hát persze! Nem hagylak itt vele! Átköltözünk Vivienhez. Ott nyugalom lesz, nem ilyen modern hóbortok! Majd meglátod, mennyivel jobb lesz!

Szótlanul figyeltem a férjemet. Ez volt a döntő pillanat – most kellett eldőlnie, merre billen a mérleg.

Márk tekintete anyjáról rám vándorolt, majd vissza. Az arca lassan megváltozott, mintha először látná tisztán mindazt, ami valójában történik körülöttünk.

A következő pillanatban megszólalt.

– Nem, anya… – mondta halkan, mégis olyan határozottsággal, amit ritkán hallottam tőle. – Itt maradok. A feleségem mellett van a helyem.

Andrea arca elvörösödött a dühtől.

– Hát ennyire hálátlan lettél? Ennyi az egész, amiért felneveltelek?

– Szeretlek, anya – lépett közelebb Márk, és óvatosan megfogta a kezét. – De nem dönthetsz helyettem. Nem mondhatod meg, kivel és hol éljek. Felnőtt vagyok. Saját családom van.

Andrea kirántotta a kezét, majd élesen a bőröndök felé fordult.

– Rendben. Akkor pakold össze a dolgaimat. Úgy látszik, az öreg anyára már nincs szükség.

– Senki nem küldi el – szólaltam meg nyugodtan. – Maradhat pár napig, amíg talál más megoldást. Egyetlen feltételünk van: tartsa tiszteletben a határainkat.

– Hogy még könyörögjek is? – emelte fel az állát sértetten. – Köszönöm szépen a vendéglátást. Inkább megyek oda, ahol valóban megbecsülnek.

A következő órában Márk csendben segített összeszedni azokat a holmikat, amelyeket Andrea már szinte az egész lakásban szétszórt. Anyósa hangosan sóhajtozott, időnként vádló pillantásokat vetett rám, de többé nem próbálta befolyásolni a fiát. Talán ő is érezte, hogy ezúttal túllőtt a célon.

Amikor a taxi végül elhajtott a csomagokkal megpakolva – és kiderült, hogy Réka valóban tárt karokkal fogadja majd –, különös csend telepedett a lakásra. Olyan csönd, amilyenre régóta vágytam.

– Sajnálom – törte meg Márk a hallgatást. – Nem kellett volna azt mondanom, hogy én vagyok a lakás tulajdonosa… meg azokat a megjegyzéseket sem.