Az efféle célzások nem voltak újdonságok. A kapcsolatunk kezdete óta éreztette velem, hogy szerinte nem vagyok elég jó a fiához: nem vezetek tökéletes háztartást, nem mutatok kellő gondoskodást, és valahogy mindig talált bennem kivetnivalót. Eleinte még igyekeztem a kedvében járni, hogy elfogadjon.

Idővel azonban be kellett látnom, hogy minden igyekezetem hiábavaló.

– Természetesen segítünk, hogy megoldódjanak a gondjai – feleltem higgadtan, igyekezve kordában tartani a hangomat. – De legalább szólhattatok volna előre…

– Miért lovagolsz még mindig ezen a telefonáláson? – csattant fel váratlanul Márk. – Anyának nehézségei vannak, kötelességünk mellé állni, ezen nincs mit ragozni! Mostantól ő irányít itt, ideje hozzászoknod!

A levegő egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk. Andrea elégedett félmosollyal dőlt hátra, bennem pedig lassan forrni kezdett a düh. Nem az zavart, hogy ide akar költözni – előfordul, hogy a családnak szüksége van egymásra. Az bántott, ahogyan Márk mindezt közölte. „Mostantól ő irányít.” Az én lakásomban.