– Mit értesz azon, hogy irányít? – kérdeztem csendesen.

– Pontosan azt, amit hallottál – húzta ki magát Andrea. – Én fogok rendet tartani, rendes ételeket főzni. Nálatok állandó a káosz, és az a sok furcsa koszt…

– Anya jobban ért a háztartáshoz – vágott közbe Márk. – Több tapasztalata van. És mégiscsak az édesanyám, kijár neki a tisztelet.

Lassan leültem, mert úgy éreztem, elgyengül a lábam. A torkomban gombóc nőtt. Márk sosem beszélt velem ilyen lekezelően. Még a ritka vitáink során is megőrizte a nyugalmát. Most mintha idegen állt volna előttem.

– Ja, és még valami – folytatta Andrea, felbátorodva fia támogatásától. – Átnéztem a ruháidat. A felét nyugodtan ki lehet dobni, csak foglalják a helyet. Azokat a festményeket pedig – intett az akvarelljeim felé – le kellene szedni. Ízléstelenek.

– Átkutatta a dolgaimat? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem a tieidet, hanem a közöset! – csapott a levegőbe. – Mondtam már: most én vezetem ezt a háztartást.

Abban a pillanatban mintha átbillent volna bennem valami. Odaléptem a könyvespolchoz, ahol az iratokat tartottam, és elővettem a mappát a tulajdoni lappal. Kihúztam belőle a dokumentumot, majd Márk felé nyújtottam.