Andrea felé fordultam.

– Nem ellenzem, hogy ideiglenesen nálunk lakjon, amíg tart a felújítás vagy talál másik helyet. De ennek feltétele van: tiszteletben tartja a határaimat. Nem szól bele a házasságunkba, és nem rendelkezik a dolgaim felett.

A válasz egy gúnyos horkantás volt.

– Még mit nem! Hogy én alkalmazkodjam? Nyilván az a célod, hogy kitúrj innen, és összevessz Márkkal!

Megráztam a fejem.

– Ez nem igaz. Öt éven át hallgattam a beszólásait, a kéretlen tanácsait, a folyamatos kritikát. Mindig próbáltam békét teremteni, lenyelni a sértéseket, csak hogy ne legyen viszály köztünk. De mindennek van határa, és most úgy érzem, elérkeztem hozzá.

Andrea hirtelen talpra ugrott a fotelből.

– Márk! – csattant fel élesen. – Hallod, milyen hangnemben beszél velem? Nem mondasz neki semmit?

A férjemre néztem. Az arcán egymásnak feszülő érzések váltották egymást: zavar, feszültség, ingerültség, sőt valami halvány szégyen is. Láthatóan őrlődött kettőnk között, és egy pillanatra majdnem megsajnáltam. Majdnem – ha nem csengtek volna még a fülemben a korábbi szavai az „új háziasszonyról”.