— Nekem most mennem kell, tényleg sietek — mondta.

— Legalább egy teára maradsz? — kérdezte Eszter merev arccal, karba tett kézzel az ajtóban állva, miközben Lilla már a kilincs után nyúlt.

— Nem, mondtam már, rohannom kell! — hadarta Lilla, és szinte kiszaladt a lakásból.

Az ajtó csukódása után néhány másodpercig síri csend telepedett az előszobára. Eszter még mindig mozdulatlanul állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nóra hangja zökkentette ki a dermedtségből.

— Anya, miért zárta be Lilla néni a nagyi szobáját?

Eszter lassan kifújta a levegőt, és leguggolt a kislányához.

— Az már nem a nagyi szobája, kincsem — mondta halkan. — A nagyi nincs többé… Most az a helyiség Lilláé. Azt tesz vele, amit jónak lát.

Kimondani is fájt. Legszívesebben felsikoltott volna tehetetlenségében. A húga természetéből fakadóan mindig is kiszámíthatatlan volt: makacs, sértődékeny, és ha valamit a fejébe vett, abból nem engedett. Nem csupán a köztük lévő korkülönbség miatt nem voltak igazán közeli viszonyban; Lilla éles modora és önfejűsége rendre falat húzott közéjük.

Néhány nappal később Eszter és Gábor komolyan leültek beszélni. Átnézték a félretett pénzüket, feltörték a megtakarításaikat, és elhatározták, hogy megpróbálják kivásárolni Lillát a szobából. Úgy gondolták, ha mindent összeszednek, talán sikerül megegyezni.

Lilla azonban hajthatatlan maradt.

— Pontosan tudom, milyen jogaim vannak — közölte hűvösen. — Ha egyszer úgy döntök, hogy eladom, nektek ajánlom fel először. De jelenleg eszem ágában sincs túladni rajta. Hadd maradjon így.

— Lilla, kérlek — próbálkozott újra és újra Eszter. — Legalább ne tartsd zárva! Kialakíthatnánk ott egy gyerekszobát. Nórának szüksége lenne több térre, nő, mint a gomba. És a jövőben szeretnénk még egy babát… jól jönne az a plusz hely.

— Nem. Marad zárva. Miért zavar ez ennyire? Semmi holmitok nincs ott, igaz? — kérdezett vissza élesen.

— Nincs — felelte Eszter lemondóan.

Valóban nem az ő tárgyaik sorakoztak bent, hanem a nagymamáé. Eszter képtelen volt hozzányúlni a bútorokhoz a temetés után. Ott állt a régi ágy, a súlyos komód, a masszív, tömör fából készült ruhásszekrény, tele régimódi ruhákkal: ünnepi ruhák, blúzok, szoknyák, kabátok sorakoztak benne gondosan elrendezve. Az utolsó években a nagyi már nem vásárolt új holmikat; sajnálta rá a pénzt, és ragaszkodott a kedvenc kardigánjához meg szoknyájához. A többi darabot emléknek őrizte, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki kidobja őket.

Eszter kamaszkorából élénken élt benne a kép, ahogy a nagymama néha kitárta a szekrény ajtaját. Ujjai végigsimítottak az anyagokon, amelyek még mindig az ő jellegzetes parfümjének illatát árasztották, és mesélni kezdett.

— Látod ezt a bordó ruhát, Eszter? Az évfordulós ünnepségen volt rajtam. Ott a falon a fénykép! Micsoda nap volt… még az üzem igazgatója is kezet fogott velem, a szakszervezettől külön gratuláltak, kaptam egy gyönyörű teáskészletet is. És ez a kalap… ó, hát az egy külön történet! De az még nem való gyerekfüleknek — nevetett cinkosan.

— Ugyan már, nagyi! Elég nagy vagyok! Meséld el! — könyörgött akkoriban Eszter.