– Micsoda képtelenség! – csattant fel Beáta. – Nóra, te mondtad ezeket? Félreértettél mindent! Én csak aggódom értetek, a családotokért…

– Elég, anya – emelte fel a kezét Márk. – Túl sokáig hagytam, hogy ez így menjen. Túl sokáig hunytam szemet afelett, ahogyan a feleségemmel bánsz.

– Én csak a javatokat akartam! – Beáta szemében könny csillant. – Látom, hogy nem boldogul. Nem kész még arra, hogy igazi feleség, igazi anya legyen…

– És ki dönti el, milyen az „igazi” feleség? – kérdezett vissza Márk nyugodtan, de élesen. – Te? Mi alapján? Hogy mennyi só kerül a levesbe? Hogy eladóként dolgozik-e vagy irodában? Vagy hogy született-e már unokád?

Beáta zokogva szorította meg a zsebkendőjét.

– Nem értesz meg… én az anyád vagyok…

– Pontosan – felelte Márk halkabban. – Az anyám vagy. De én már nem gyerek vagyok. Saját családom van, saját döntésekkel. És a feleségem Nóra. Olyan, amilyen. A munkájával együtt, amit szeret. Az álmaival, a terveivel. És azzal a jogával, hogy hibázzon, majd tanuljon belőle.